Képviselőházi napló, 1869. VI. kötet • 1870. február 18–márczius 9.

Ülésnapok - 1869-139

368 139. országos illés márczius 8. 1870. Hogy történik a kinevezés ? A törvény azt mondja: ő felsége nevezi ki. Mily fokig ajánl a minisztérium? azt ismét a törvény mondja meg, Azon magasabb fokokat illetőleg, melyekre nézve a minisztérium meghallgattatik , miként jártam el ? arra azt felelem: ajánlottam mindent, összevéve azokat, a kiket eléggé ismertem olyanokul, hogy saját komoly felelősségem alatt minden tekintetben ajánlani merjem. Ez nem zárja ki egy cseppet sem, hogy kimaradhattak oly egyének, a kik a kinevezésre érdemesek lettek volna, de ezeket vagy én nem ismertem, vagy azok nem ismerték, kiknek tanácsával e tekintetben éltem, annyira, hogy őket ily mérvben és ily módon ajánlhattam volna. {Helyeslés jobb felölj Várady Gábor igen t. képviselő ur előhozta itt a Bourbonok példáját, és azt mondta, hogy ők azon hibát követték el, miszerint a Napóleon hadában szolgált tábornokokat nem vették át. Méltóztassék megengedni a képviselő ur, hogy én ezen históriai hibát reetificáljam. Ok átvették, mind átvették igen is; de egy agyonlövetett azért, mert azon gyanúba esett, hogy előbbi urához inkább ragaszkodott, mint az akkori kormányhoz. Ez csak a históriai példa helyreigazítására szolgál. Engedje meg nekem a t. képviselő ur, hogy ezen tábornokok és ezen példa következtében én idézzek egy másikat, s ez az amerikai tábornokok példája. Ott nem rég láttunk óriás harczot, a melyhez strategicai és coneeptiói tekintetben a mi harczunk úgyszólván csak gyermekjáték volt, eldöntve oly tábornokok által, a kik a harcz után szerényen visszavonultak polgári állásukba és most más téren működnek és használnak hazájoknak. (Ugy vcm\) Kérem tehát a képviselő urakat, ne méltóztassanak ugy nyilatkozni, hogy valaki kint vagy bent azt hihesse, hogy nálunk nincsenek ily egyének, kik ennyi önmegtagadással bírnának?, (Ügy van! jobb felől) én azt hiszem, hogy igen is vannak. Idézte továbbá t. képviselő ur az én beszédemet, a honvéd-nyugdijak kérdésében 1867-ből. T. ház! Nem tartom magamat szónoknak, hanem egy szerencsém van, hogy ha beszédeimet idézik, azt mindig szívesen fogadom, mert — miután mindig meggyőződésem sugallja azt, a mit mondok, — attól nem félek, hogy ottan egykönnyen ellenmondás találtassék. Én nem idéztem volna azt, a mit akkor mondtam, hanem a t. képviselő ur idézi annak egy részét, és ennélfogva meg fogia engedni, hogy én is idézzem, miután azt bizonyosan nem akarja reám alkalmazni, hogy egy levélből 3 sort kivegyen, azzal engem bepereljen és elitéltessen, mint Fouque Thionville mondotta, hogy — mondom - ón is folytassam és kiegészítsem azt, a mit fölolvasni méltóztatott. (Halljuk!) Idézi t. i. a t. képviselő ur beszédemnek ezen részét, annak bebizonyítására, hogy ón magam mintegy kijelöltem már 1867-ben, hogy a kérdés mostani stádiumában, igen is természetesnek találom azt, hogy a képviselőház, a honvédek rokkantjai és árvái javára intézkedjék. E passus, a melyet méltóztatott idézni — szóról szóra olvasom föl — igy hangzik: „Nem helyeselhetem továbbá ezen indítványt az időre nézve sem, melyben beadatott. Ha ezen indítvány akkor terjesztetik a ház elé, midőn világosan fogja mindenki tudni, vajon elégséges-e azon alap, mely ő felségök által a honvédek árvái, özvegyei és rokkantjai főlsegélésére nagylelküleg adatott: akkor megfoghattam volna azt" stb. stb. Ezt igen is mondtam, de mondtam azután a következőket: „Nem fogadhatom el ezen indítványt harmadszor azért sem, mert a benne rejlő elvet nem tudom elfő gadni: és itt van közöttünk a legnagyobb különbség. Az mondatik ugyanis, hogy a mit a törvényhozás egyik fele tett, a másik azt bátran utánozhatja, hogy ő felségök nagylelkű tetteinek csak pótlása, csak ismétlése volna az, ha a ház az indítványt elfogadná. Ez egyátalában nem áll. Egészen különböző az, ha ő felsége gondoskodik azokról, kik meggyőződósök szerint, és a mint tapasztalásból tudom, csak az alkotmányért és annak föntartásaért akartak küzdeni, de tettleg ő felsége seregeivel szembe szállottak, és az, ha az országgyűlés segélyezi azokat, kik ő felsége seregei ellen küzdöttek." Mondtam továbbá: „Nézzünk vissza, uraim, a történtekre. Az 1861-iki fölirat egy szóval sem emiitette azt, s az illető képviselő urak magok is kijelentették egyenkint és ismételten, hogy fátyolt kívánnak a múltra borítani. Azt hiszem, hogy ez az ország, a többség határozata, ez az, miben az ország megnyugodott; és ha ez akkor becsületbeli kötelességei között nem foglalt helyet, ugy most sem hozathatik föl: mint olyan. Sőt veszedelmes volna vitatni, hogy az most becsületbeli kérdéssé vált, mi akkor nem volt az: mert ez esetben — méltóztassanak meggondolni — a t. urak átellenben azoknak adnának igazat, kik a fejedelmeknek azt szokták mondani, hogy a királyok engedményei mindig csak ujabb követelésekre szolgáltatnak alkalmat; hogy a fejedelmek jószívűsége a népek által gyöngeségnek tartatik mindig; hogy a. népek szivét megnyerni nem lehet; hogy a királyoknak csak egy támaszok van, a fegyveres erő, másban bizniok nem lehet. En érzem, hogy a szabadelvű alkotmányos kormánynak nem lehet föladata ezen elméleteket szentesíteni. Vessen magával számot az ellenzék, mely magát