Képviselőházi napló, 1869. VI. kötet • 1870. február 18–márczius 9.
Ülésnapok - 1869-135
268 135. országos ülés márczfus 3. 1870. kedett jól az igen t. miniszter ur, hogy az esküdtszékek isméti életbeléptetésekor oly eljárást követett, mint a minőket tapasztaltunk. Szerintem a codificatio terén is ugyanazon hiányokat kell hogy constatáljam azon ezélból, hogy mint bizonyosakat, mint fönállókat én is fölhozhassam, a melyeket mind Irányi Dániel, mind Dietrich Ignácz képviselőtársaim előadtak; de mert az ismétléseknek barátja soha sem vagyok, én most az átalános vitának főleg egy tárgyára fogok szorítkozni. Bátor leszek indokaimat előadni, hogy miért nem akarok a kir. közvádló-hivatalra egy fillért sem szavazni meg; és elmondani azt: miért rovom a miniszternek hibájául, hogy ezen hivatal még ma is a költségvetésben ilyképen — a mint látjuk — szerepel. Mindenekelőtt egy tényt constatirozok, azt t. i., hogy szerintem e tételnek czime is hibás: „királyi közvádló-hivatal a-t én Magyarországban nem ismerek ; szerintem e tétel czimének ennek kellett volna lenni: „királyi ügyigazgatósági hivatal." És ha a királyi közvádló szerep betöltésére a miniszter által külön tisztség alakíttatott, akkor annak csak mint részletnek kellett volna szerepelni. Emlékezni fog a t. ház, hogy a t. miniszter ur akkor, midőn az esküdtszéki intézményt életbe léptette, először kivételesen Ráth Károly ügyigazgató személyére ruházta azon jogot, hogy a közvádlói tisztet teljesítse. Utóbb, midőn a nevezett ur más hivatalba lépett, ha jól tudom, kiterjesztette e jogot a többi ügyészekre is. Most — ugy látjuk — az esküdtszéki tárgyalásoknál, hogy nem csak a királyi ügyigazgató, hanem más ügyészek is föl vannak ruházva a közvádlói joggal, de mindig oly minőségben, milyenben a miniszter által kivételesen ezen régóta fönálló jogintézmény átruháztatott egyes személyekre ; ugy, hogy tulajdonkép mindig ügyigazgatóról van szó, nem közvádlóról ; mert én összes jogintézményeink közt ennél igazságtalanabbat, az átalános jogszolgáltatási elvekbe mélyebben ütköző intézményt nem ismerek, (Igaz! bal felöl) és mert nekem igen fáj az, hogy az igazságügyminiszter ur, kire nézve én mindazon nehézségeket méltánylom, melyekkel küzdenie kell, ott, hol semmi nehézség nem volt, nem törekedett arra, hogy ezen — ha nem minden tekintetben, de mindenesetre sok tekintetben törvénytelen és igazságtalan — intézményt egy tollvonással mostani alakjából kiforgassa, és tiz soros törvényjavaslat által törvényes medrébe visszavezesse. Mielőtt a t. ház előtt lelkem meggyőződését és szakismeretem sugallatát követve, az igazságügyminiszter ur ellen ezen vádat emeltem, nagyon meggondoltam: vajon alapos-e ezen vád ? de mindig csak azon feleletet tudtam magamnak adni, hogy igen is, a vád alapos: a miniszter ur mulasztása menthetlen. T. ház! Igen röviden fogok a királyi ügyigazgatóság intézményének mostani természetéről, és igen keveset annak történeti múltjáról elmondani, hogy megértse a t. ház, miért fektetek én oly nagy súlyt ezen dologra, mert azon kénytelen helyzetben vagyok, hogy a tiszt, ház legtöbb tagjáról föltételezem, hogy ezen intézményt nem ismerik. (Ellenmondás jobb felől.) Ee vegye szerérytelenségnek a t. ház ezen nyilatkozatomat, de hiszen még mi is, kik utána járunk, kik kutatjuk a dolgot, alig vagyunk képesek ez intézményt megismerni, mert ez már természeténél fogva, csak hogy fönállhasson, sok részben magát mysteriumokba takarja. Tudjuk, t. ház, hogy a közbűntények megbocsátására lett ez régesrégen — hogyan s mikor 1 talán sem én, sem senki e házban nem tudja — fölállítva. Tudjuk azt, hogy régente a király, és illetőleg a király által esetről esetre kiküldött személyek bíráskodtak mindazon ügyekben, melyek a királyi ügyész, vagyis akkor fiscus vádlása alatt álltak. Ez, t. ház, azon időben, midőn csakugyan a király kezében vala úgyszólván az igazságszolgáltatás összpontosítva, természetes volt; de a későbbi korban, midőn már törvényszékek állíttattak föl, akkor is a deeidit-et ő felsége átruházta a királyi táblára, ha jól emlékszem 1791-ben; de a cognoscit-ot, a nyomozás és vizsgálat jogát föltétlenül föntartotta magának, és pedig későbben minden korlátozás nélkül, sőt minden bíráskodási jog korlátozásával átruházta a mostani királyi ügyigazgatóságra ; és ez alapon áll fön ma is. Hogy fönállott a múlt században, nem csodálkozom, mert tudjuk, hogy akkor a dynasticus érdekek és azon szerencsétlen cabinetpolitika, melyről itt beszélni nem akarok, de melyet a magyar századokon át megsiratott, tartották kezök közt, ha nem is ezen hivatal bíráskodásának elintézési jogát, de annak irányát. A Frangepán-Zrinyi-perben itélt az udvari eancellária kebelében alakult titkos tanács, s e tekintetben egy történeti tényt vagyok bátor íölhozni. Meg volt híva Pálffy nyitrai püspök is. És mikor fölment és a titkos tanács tagjait megismerte és látta, mily utón akarnak haladni : hogy csak a nekik adott utasításokat követve a vádlottaknak elitélésére, nem pedig az igazság kiderítésére törekesznek , azt monda igen jellemzően Höcher bárónak: „cum tali nebulone sicut est báró Höcher, non possumus considere, abeamus." És a nyitrai püspök ott hagyta azon bíróságot, melyben meggyőződése szerint nem
