Képviselőházi napló, 1869. VI. kötet • 1870. február 18–márczius 9.

Ülésnapok - 1869-134

234 134. országos ülés márczius 2. 1870 nyira gyorsítani, hogy az átvétel még ez évben megtörténhessék. Ennyi volt egyszerűen az, a mit mondani akartam. Elnök ; Ezen észrevétel mellett különben elfogadja a képviselő ur is a rendkívüli szük­séglet közé való igtatását. A pénzügyi bizottság véleményét, melysze­rint 13,230 frt. a rendkívüli szükségletbe helye­zendő át, elfogadja a ház, és e czim alatt csak 4972 frfcot szavaz meg. Széll Kálmán előadó: A főösszeg tehát az 5-dik czim összes rovataira nézve 66,370 frt. Simonyi Ernő: T. ház! Ezen czimhez bátor vagyok egy még meg nem említett ezélra tenni indítványt. (Halljuk!) Vannak hazánkban, ugy mint más országokban is, a műveltség elő­haladásához képest kitűnő irók, a kik az iroda­lomnak, következőleg a haladásnak szolgálatokat tettek. Gyakran megtörténik, hogy ily irók közöl talán a leggeniálisabbak, kiknek munkái a legmara­dandóbbak, mint például a költők, szegény sors­ban maradnak, mert az irodalom nálunk, már akár az olvasó közönség csekély száma, akár más okok miatt, nincs azon helyzetben, hogy kellőképen, bőségesen jutalmazza azokat, kik vele kizárólag foglalkoznak. Azt hiszem, ha sze­génységünkhöz képest nem nagy, de mégis va­lami nemzeti jutalmat tűznénk ki oly irók ju­talmazására, a kik kiváló érdemet szereztek az irodalom terén, s kik a mellett elszegényedtek: oly dolgot követnénk el, a mi más nemzeteknél is elfogadva s gyakorlatban van; nem kívánom épen, hogy valami nagy, fényes jutalmat oszto­gasson a nemzet, hanem, mint mondám, szegény­ségünkhöz képest igyekezzünk valamit adni azok­nak, a kik az irodalom terén kiváló érdemet szereztek, ós kik e mellett elszegényedtek. Eh­hez képest bátor vagyok következő indítványo­mat a tisztelt háznak elfogadás végett ajánlani: (Halljuk!) „Utasittatik a vallás- és közoktatásügyi mi­niszter ur, hogy az irodalom terén kiváló érde­meket szerzett, de elszegényedett hazai irók tiszteséges, de mérsékelt évi jutalom báni része­sítése iránt javaslatot tegyen. A miniszter ur ismeri az irodalom körülményeit jobban, mint én; sokkal illetékesb ember e részben javaslatot tenni a t. háznak, mint akárki más e házban; én tehát távol tartva minden indokolást, meg­elégszem, ha a t. ház elvben elfogadja az in­dítványt, hogy a miniszter ur a ház elé javas­latot tegyen." (Helyeslés.) Mihályi Péter jegyző (szintén fölol­vassa az indítványt.) Elnök: Kívánja a t. ház most tárgyal­tatni az indítványt? (Felkiáltások: Elfogadjuk!) A t. ház tehát magáévá teszi és a miniszter urnák ki fog adatni. Következik a 6-dik, most már 5-dik czim; „Köznevelési czólokra. Szükséglet. Magyar nem­zeti múzeum." Pulszky Perencz: T. ház! A képvi­selőknek egyik kiváltsága az, hogy szabad a házat néha untatniok. Mások e privillegiumot igen sokszor igénybe vették; legyen szabad ne­kem is ez egyszer igénybe vennem. (Halljuk! Derültség.) Teszem ezt a múzeum ügyében, oly tárgy levén ez, a melyre én különösen nagy súlyt fektetek; minthogy pedig mások azt vélhetik, hogy ez nincs indokolva, óhajtanám meggyőző­désemet a többiekbe is beleoltani. T. ház ! a múzeum oly nagymérvű intézet, melynél az ország segélyezése s az ország áldo­zata mindenesetre nem kivetett pénz. Körülbelül egy éve, hogy a miniszter oly kegyes volt: kezembe adni ez intézet igazgató­ságát, s mindjárt első, vagy csaknem legelső teendőm az lőn, hogy a költségvetésre nézve javaslatomat kellett előterjesztenem. Meg kell vallanom, hogy a miniszter, — mind a két mi­niszter — igen bőkezüleg bánt előterjesztésem­mel, és nem törölt belőle semmit, hanem — megvallom, mea culpa, mea maxima culpa — hogy akkor nem ismertem még elegendően az intézetnek szükségeit és fogyatkozásait, mert első pillanatban nem is lehetett azt tökélete­sen áttekinteni, ugy hogy utóbb azt találtam, hogy bizony kissé szűkre szabtam a kelmét, s hogy nem kerül ki belőle mindaz, a mi szük­ségkép kívántatnék. Igaz, hogy most is szeré­nyek követeléseim, ha azon eszmény lebeg sze­mem előtt, milyenné egy pár esztendő alatt a muzeumot fölemelni kívánnám, azonban tudom, hogy ezt most egyá.talában még megközelíteni sem lehet; igen jól tudom, hogy itt csak lépé­senkint haladhatunk előre; de ha csak a rög­töni szükségleteket venném is tekintetbe, látom, hogy igen sok van, a mi hiányzik, s csak egy van, a mi nem hiányzik: a közönség részvéte. Igaz, hogy a közönség, melyet a múzeum­ban látni szerencsés voltam, nem az, melyet ott látni még inkább óhajtottam volna; igaz, hogy a művelt osztályokból igen keveset látok ott, de látom más részről: a nemzet mégis érzi, hogy a múzeum az ő kincse, az ő tulajdona. Ezt mutatja az, hogy júliustól — mely időtől kezdve föliratom a látogatók számát — deczem­berig, mikor az intézetet be kellett zárni — mi­vel télen át nem fűthető, minthogy a fűtésre az ország még nem ad pénzt, pedig azt hiszem, hogy télen sokkal többen használhatnák és él­vezhetnék, — (Helyeslés) júliustól, mondom, de-

Next

/
Oldalképek
Tartalom