Képviselőházi napló, 1865. XI. kötet • 1868. november 24–deczember 9.

Ülésnapok - 1865-331

284 CCCXXXI. ORSZÁGOS ÜLÉS.(December 2. 1868.) gitségével kitüntetve, jutalmazva , nyugdíjazva emelkedtek fel mindazok, kiknek, Nyáry Pál barátom szavai szerint, csak az érdemlett büntetés lett volna elengedendő s a fátyolból szemfedél készíttetett mindazoknak, kik kitüntetést s jutalmazást érdemeltek volna. Azon nyugdíjazások ellen még akkor is nyilvánítanám ünnepélyes óvásomat, ha hazám hű fiainak, bajnokainak, azok Özvegyeinek, árváinak egy csepp kőny sem áztatná bus arczáikat; azon sokszerü mellőzések, megtagadások után pedig, melyekben a haza hű fiai — különbség nélkül — egyenkint s testületenkint, ugy a polgári, mint a honvédelmi téren részesittettek, csak azért, hogy ellenségeinknek kényelmes életére minél több fordittathassék: a javaslott nyugdíjazások elfogadtatására törekvését a kormánynak nem csak bűnnek bélyegzem — mint az imént valamelyik képviselőtársam monda, — hanem nyíltan kimondom: ezen eljárásban oly politikát gyanítok rejleni, mely Machiavellit megszégyeníti. Én tehát szivemből pártolom igen tisztelt képviselőtársam Tisza Kálmán indítványát s osztván Nyáry Pál barátom véleményét, az egész 2-dik szakasz kihagyására adom szavazatomat. (Elénk helyeslés a bal oldalon.) Kemény István b.: A lemondás és önfeláldozás nélkül, a legkisebb polgári társaságot, egy szerény családot se lehet kormányozni, annál kevésbbé lehet egy ország szomorú viszonyait rendezni ; és íme, ez, a miből ki akarok indulni. Politikai elleneink kimeríthetetlenek azon ellenünk szórt vádak körül, hogy a hazát elhordozhatatlan terhekkel árasztottuk el. Csak imént hangzottak el képviselőtársam Simonyi Ernő eme szavai: „a népre uj meg ujabb terheket rovunk". Én ezt kereken tagadom. (Felkiáltás bal felöl: Nem igaz-e?) Vajon ha a képviselőház nem vállalja el Ausztria adósságainak egy részét, azon adósság csodálatosképen elenyészett, por és hamuvá vált volna, melyet a szél mint a perjét ellebbentett volna? A bibliai csodák, mythosok ideje eltűnt, s a hitelezők kérlelhetlen emberek. Azt hiszi-e érdemes képviselő úr, hogy Ausztria feledve azon sértést, melyet a kiegyezkedés meghiúsulása miatt, ugy a kül mint belpolitikában szén-, védett, minket többé ebbe a teherbe nem részesített volna? De bizony rovott volna ebből reánk mennyit! (Ellenmondás balfelöl.) Aztán vajon nem könnyebb-e a teher elhordozása, ha a mennyiség meghatározásához hozzászólhatunk, és ha a jövedelemforrások nyitása tőlünk függ ? Ugy hiszem, ez igy mind jobban van, mintha az osztrák kormány rótta volna ránk e terhet. A történelem évtizedeken, századokon keresztül hízelegve jegyezte fel azon fejedelem nevét, ki egy dicsőséges csatát vi vott, s még a kritikus sem sokat vizsgálja, vajon az a népekre áldást vagy átkot hozott-e? Én, uraim, azt tartom a legmagasztosabb győzelemnek, a melyet saját keblünk, saját magunk ellen vívunk győzelmesen ki. Es én mindig tisztelettel hajlok meg azon király előtt, ki Magyarország és Ausztria megmentésére, oda, azon magasságba tudott fölemelkedni, a hová minden elfogulatlan ember teljes elismeréssel és hódolattal tekint fel. De Magyarország is legyőzte saját magát, midőn felejtve a multakat, holmi csehországi utczai demonstratiók helyett bizalommal nyújtotta a fejedelem felé jobbját. íme, ez a kiegyezkedés genesise, melynek egy kicsiny kicsiny corollariuma a szőnyegen levő, körülbelül 400,000 forint megszavazása, melynek megtagadásánál nagyon sokat koczkáztatnánk. (Helyeslés jobbfelöl.) És ha akadna küldőim közt olyan, kinek ez netalán visszatetszenék, ennek csak annyit mondanék, hogy ő olyanformán gondolkozik, mintha valaki Bécs nevezetességeinek megtekintése végett nagy költséggel, fáradsággal útra kelvén, annak tövéből, Fischamentböl visszatérne, hogy már hijába, mert csakugyan igen messze van ez a Bécs. (Derültség, helyeslés jobbról.) Pártolom a központi javaslatot. Berzenczey László: T. ház! A reactió drágán capitulál; nem is tudom elhatározni, hogy a nemzet vagy ők capitulálnak-e. Nehéz kérdés, szeretnék nyugodtan szólani hozzá; engedjék meg ezt nekem. Önöket mindnyájukat hivom fel bizonyságul, hogy hosszú számüzetésbőli visszatértemmel — a mi ismét a mostani nyugdijazandók munkája volt — nem állék elő siránkozó képpel; jó gyermek akartam lenni, ki hogy szenvedő anyját a maga bajával is ne keserítse, kitörölve a könyet szeméből, derült képet csinál, „bonne mine au mauvais jeu", jó képet vágtam, és még mulattatni is kívántam önöket előadásaimmal. Hanem mindennek meg van határa: erre jelenleg képtelen vagyok; mert tegye bármelyikünk e perczben kezét szivére és mondja, hogy nem fáj. Ezen fájdalomra hivom fel önöket, ajándékozzanak meg türelmökkel, hogy lehessek nyugodt, hogy a félbeszakasztások által mérsékletet vesztve ne beszéljek oly igazságokról, tényekről, melyekről magam is átlátom, hogy jobb halgatni. B. Kemény István képviselőtársamnak, egykoron elvtársamnak előadására egy pár szót. Azt monda, hogy azon állításra, hogy mi nagy terheket vállaltunk volna magunkra, ő, ha Erdélyben kérdeni fogják, csak azt felelendi, hogy nem igaz, azt nem mi vállaltuk, azt mások tették; de adósság, államadósság, a melyet a szél el nem fuj, mit a hitelezők nem engednek el, stb. így tehát akárki