Képviselőházi napló, 1865. XI. kötet • 1868. november 24–deczember 9.
Ülésnapok - 1865-326
CCCXXVI. OKSZÁGOS ÜLÉS. (November 27. 1888.) 123 nősen 1861 óta annyi nevezetes magyar államférfiú Európa előtt elismert, megtagadja azokat az elveket, a miket bevallott 1861-ben az akkori országgyűlés által a nemzetiségi kérdés elintézésére kiküldött bizottság alválasztmánya, és ez által, uraim, annyi édes reményeit metszi el a nem-magyar ajkú nemzetiségeknek, melyeket a mostani törvényhozásba helyeztek. De, uraim, a mit az előtt három nappal csak sejteni lehetett e törvényjavaslat egyes szakaszából, hogy t.i. a magyar törvényhozás nem ismerhet el Magyarországon más nemzetet.nemzetiséget.csak a magyart, és más hivatalos nyelvet, hanem csak a magyart: ezelőtt három nappal Makray és Túry képviselő társaim kimondották őszintén. Ők ugyanis, hogy a nemzetiségi kérdést a mai k 0 r szelleme és kívánalmai, továbbá az igazság és testvériesség nagy elvei szerint megoldják, hátra mennek a történelemben ezer évvel, és azon történelemből merített indokokból kiindulva akarják ezt az annyira nevezetes életkérdést megoldani. Megmondták mind ketten, hogy ez előtt ezer évvel elfoglalván a magyar nemzet e hazát, mely akkor Pannoniának neveztetett, Magyarországnak, azaz a magyarok országának keresztelték, és a több bejött vándor népeket magok közé befogadták ugyan, de azért az állam csak a magyarok állama maradt. Makray barátunk elismeri, hogy ezen idegen nyelvű népekből akadtak többen, kik a h-Jza iránt több érdemeket tettek, és azokért meg is nemesittettek, de állítása szerint azon feltétel alatt, hogy magyarok legyenek. Én megvallom, hogy olvastam Erdélyben számtalan adomány- és úgynevezett armális levelet, de egyikben sem olvastam, hogy „inter nobiles hungaros," hanem azt „inter veros etindubitatos regnihujusnobiles", és igy sehol sem olvastam azt, hogy az által, hogy valaki nemesé lett, elvesztette voina nemzetiségét és magyar nemzetiségűvé vált volna, mert akkor a nemeslevél büntetés és nem jutalom lett volna. De, uraim,, ha Dobzsanszky, Wlad, Hodosiu és többen meg sem czáfolták volna Tury és Makray t. képviselő társaink állitásaikat, még se bocsátkoznám azoknak czáfelatába, minthogy ma nem azért vagyunk itt, hogy a történelemről vitatkozzunk, hanem azért, hogy a hazának jóllétét szem előtt tartva, oly törvényt alkossunk, mely minden honpolgárt a lehetőségig megnyugtasson. Azért nem ereszkedem föntebb emiitett képviselő társaim czáfolatába; egyet azonban a történelemből emlitetlenül nem hagyhatok: és ez az, hogy Magyarország a legnagyobb ellenséggel is mindig daczolt, mikor népei összetartottak, és megbukott mindannyiszor, a mennyiszer pártviszály uralkodott e hazában. Ezekből kiindulva, uraim, a központi bizottság javaslatát nem pártolhatom. A mi a kisebbség törvényjavaslatát illeti, az alapszik azon elven, mit annyi jeles magyar államférfi elismer, t. i. a nemzetiségek egyenjogúsága elvén, és ezt, uraim, el kell önöknek fogadniok. Vannak azon javaslatban több oly szakaszok, melyek ellen számtalan szónokok kikeltek, különösen a territóriumoknak nemzetiségek szerinti felosztása. Uraim, ez nem elve azon javaslatnak, ez csak egy módozat a czél, a könnyebb igazgatás elérhetésére. [Derültség, zaj.) És mik lennének azon kikerekített hatóságok ? Lennének Magyarországnak épen olyan törvényhatóságai, milyenek a mai törvényhatóságok. Egyébiránt, uraim, ha nem tetszik ezen kikerekités, van azon javaslatban még akár hány szakasz, mely változás alá jöhet, mely módosítható, van számtalan szakasz, mely mással fölcserélhető; de, uraim, az elv, az kétséget nem szenvedhet, t. i. a nemzetiségi jogegyenlőség: ez az elv,ez reánk nézve életkérdés,ezt pártoljuk mindnyájan ; csak azon elvnek a törvényben kimondása nyugtathatja meg ezen haza minden nem-magyar ajkú honfiát. Ezzel, uraim, kimondottam véleményemet a két törvényjavaslat iránt. Hallottam már két nap óta több gyanúsításokat azon képviselőkre szóratni, kik a kisebbségi törvényjavaslatot pártolják s illetőleg, kik a nemzetiségek biztositására törvényt akarnak alkotni. Nincs könnyebb mint gyanúsítani. Gyanúsítottak muszka, gyanúsítottak porosz s tudja Isten miféle sympathiákkal. Ezekre hosszasan nem felelek, mert megfelelt azokra Wlad Alajos képviselő társam tegnap; két tényt a történetből mégis megemlítek. Az egyik, uraim, az, hogy midőn 1849-ben Puchner ellen Szebent ostromolta a magyar sereg és Puchner Szeben megvédhetlenségét átlátta, felszólította az akkor ott működött román comitét, hogy küldjön a közei muszka sereghez segítségért. Barnutiu,az akkori comité elnöke, ki tudta^i vár rá, ha Szebent beveszik, ekként nyilatkozott: „Inkább magyar fogságban, mint muszka szabadságban!" Ugyan 1849-ben, midőn az erdélyi havasok minden felöl körül voltak véve és csaknem bevéve, midőn az ottani szegény lakosság csaknem farügygyel táplálkozott,és Jankuuak megvitték azon hirt, hogy a mentő muszka sereg megérkezett, sirva fakadva azt válaszolta: „Inkább vesztek volna el valamennyien a magyarok fegyverei, vagy éhség által, mintsem hogy Erdély földjére szálljanak a muszkák." Ezek, uraim, adatok, tények, melyek megczáfolják azon gyakori ráfogásokat. Hallottam, uraim még pedig egyik legjele16*
