Képviselőházi napló, 1865. X. kötet • 1868. szeptember 16–november 23.
Ülésnapok - 1865-295
110 CCXev. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Október 9. 1868.) mint a tisztán politikai természetű törvényekre, ugy hogy valamint a nemzet alaptörvényeire nézve nincs az idők folyásától feltételezett elévülés, ugy nincs annak helye egy polgári osztály, vidék vagy magánosak irányában vállalt kötelezettségeinél sem a törvényhozásnak. E tekintetben azonban, tisztelt ház, sem az eddig alkotott törvények, sem jelen szerkezetében a szőnyegen levő törvényjavaslat még korántsem merítették ki azon pótló intézkedések sorozatát, melyek az egyszer meghozott , de soha végre nem hajtott törvények folytán kötelezettségeket róttak a nemzetre, s melyeknek teljesítése mintegy végrehajtási hagyományul szállott felelős kormányunkra. Nem akarok e téren mindazon hézagokra mutatni, melyek törvényhozásunk s az ezzel egyenlő lépést sohasem tartó végrehajtó hatalom divergentiája folytán maiglan is fenmaradtak, noha helyzetünk átértéséhez , s belső intézményeink életrevalóságának megbirálhatásához, s a korszerű átidomitások szükségességénekbelátásához okvetlenül törvényhozási történelmünknek ezen része fogja a legérdekesebb adatokat nyújtani ; s noha oly nemzet előtt az ily promemoriák sohasem lehetnek közönyösök, mely a honalapitástól fogva, néhány nagy királyaink korszakát kivéve, folytonosan azon eredendő bűnben sinlett, hogy a legjobb szándokkal hozott törvényeit akár castszerü , akár végrehajtó hatalmának szervezeti gyöngesége folytán, néha nem akarva, sokszor akarva sem hajtotta végre ; és noha egy törvényjavaslat átalános tárgyalásánál, melynek kiindulási alapját épen egy az előbbi időben alkotott törvény végrehajtása képezi, és igy a felvett elvi alapon több ilyenekkel álí szoros összeköttetésben, az elmélkedés horizonját egy varázsgyürü szűk körébe szorítani nem lehet: tekintve azonban az időnek nem csak pénzértékét, hanem erkölcsi hatályát is, mely annak czélszerü felhasználásából a törvényhozásra hárul, nem fogom e kört oly rneszszire követni, hol az eszme és anyag délibábként ölelkezve, egymásba folyva, csalfa megfordított képét mutatná a valónak. Ennél fogva csak átfutólag említem meg az 1613 — 27 és azl630.XIV. törvényczikkeket, melyek az ország második, de az alföld első folyamának, a Tiszának szabályozását, mint országos érdekűt elrendelek. És mi történt ? A nemzet productiv erejének, és épen a magyar faj szaporodásának helyrepótolhatlan kárára több mint 200 évig érintetlenül hevertek e törvények. Sőt még ezután is jókedvében kellett a magyarok istenének egy Széchenyit teremteni, hogy magán-társulási utón pótolja e nagy nemzeti érdeket, s ez utón fejlesztette oda, a hol még azon teendő áll a felelős kormány előtt, hogy ama törvényeknek most már nem betűjétől, hanem szellemétől indíttatva, az összekötő fonalat az országos érdekű tárgyban megkeresse és feltalálja oly módon: hogy a százezerek milliókra rugó költségén emelt védműveket legalább országos költségen tartsa fen. S most áttérek a tisztelt ház engedelmével az 1715. XXXIV. törvényczikk végrehajtásának kérdésére, mely törvény azt rendeli, hogy a Jászkunok váltsági összege felerészben a fiscus, felerészben pedig az ország rendéi általfizettessék vissza, mely utóbbi felerésznek fedezéséül a neoaquistica commissio utján bejövő összegek utalványoztattak, ugy, hogy a rendek közvetlen fizetése csak annyiban lett volna idénybe veendő, a mennyiben a kívánt összeg a kijelölt alapból nem telt volna ki. Alkotmányos fogalmaink szerint ez intézkedés a jogorvoslatok egész tárházát magában foglalta; de mit használt ? midőn az holt betű maradt, s a gyógyszert a beteg irányában soha alkalmazásba nem vették. Végre 1745-ben meghajoltak a Jászkunok a sors kényszerű hatalma előtt, s átlátva: hogy minden várakozás hasztalan, kénytelenek lőnek a váltság eleikbe szabott feltételeit elfogadni, és saját erejűkből teljesíteni. A feltételek következők valának: 1-ször: állítsanak 1000 fölszerelt lovast; 2-szor: jövőben insurgáljanak ; 3-szor: fizessenek 500 ezer frtot örökváltság, 15 ezerét pedig javitmányok fejében, mely utóbbi összeg azonban 80 ezerre nőtte ki magát. Ily előzmények után s a dolog ezen állásában tehát nem lehetett meglepő a t. ház előtt, midőn a múlt hónapokban több jász-kun polgár a kerületek váltsági összege megtérítéséért kérelmezőleg járult a t. ház elé, mely kérelmet Szász Károly és Sípos Orbán barátaim támogatva, ennek tüzetesebb tárgyalása akkorra halasztatott, midőn az ezzel homogén természetű, magokat saját költségükön megváltott községek kármentesítéséről leend szó. Nem kételkedem, t. ház, hogy a quod uni justum, alteri aequum osztó igazság alapján, ugy a jogfolytonosság nagy elvénél fogva is, mely a szőnyegen levő törvényjavaslat mellett harczol, a Jászkunok váltsági összegét is az 1751 : XXV. törvényczikkben kifejezett 515 ezer írttal megtéríteni hajlandó lesz. És e reményemet a tulkövetelés látszata nélkül annál jogosultabbnak hiszem a fentebb előadottakon kivül: 1) mert a bizottmányok 1-ső osztálya, hol indítványomat tevém, ezt —habár külön törvény czikk alakjában is — elfogadta, s előadója által a központi bizottmányban pártolásra ajánlotta ; 2) mert a váltsági összeg csekélysége mellett
