Képviselőházi napló, 1865. VIII. kötet • 1868. junius 17–julius 9.

Ülésnapok - 1865-243

CCXLIIL ORSZÁGOS ÜLÉS. (Június 19. 1868.) 59 magát azon urakkal körül venni, és ne méltóztassék azokra hallgatni, kik most széke zsámolyán ülnek : {Helyeslés a hal oldalon) mert azok mellett soha sem fog reformálhatni, mert azon sok magazinárius tisztviselőnek nem áll érdekében, hogy őt a reform folytán elküldjék (Nagy zaj) és számukat leszállítsák. A reformoknál a személyeket is kell változtatni ; azokkal a régi urakkal nem megyünk semmire. [Helyeslésa baloldalon). Azért, minthogy ab amicis justapetenda, pártolom Teleki Domokos indítványát, és arra kérem a tisztelt házat és főkép a miniszter urat: méltóztassék azt elfogadni. (Helyeslés.) BÓniS Sámuel: T. képviselőház ! Midőn tegnap indítványomat megtettem, tettem azt főképen azért, mivel a magyar országgyűlésnek a s5 megállapítása körül gyukorolt jogát épségben meg akartam tartani. Tettem továbbá azért, mivel közgazdasági tekintetből óhajtottam, hogy az adóképesség a távolabb eső vidékeken az által, hogy a marhatenyésztés akadályoztatik , ne kisebbittessék. Tettem méltányosság tekintetéből azért, hogy ezen első szükségletű czikket lehető legolcsób ban kapják a távol vidékek is. És akkor, midőn indítványomat tettem, nem gondoltam azt, hogy miután az indítvány a többség által eltemettetik : lesz a többségnek egy érdemes tagja, ki fel fogja azt támasztani azon vád alakjában, mintha Szabolcs vármegyére nézve azt akarnám, hogy Erdély rovására olcsóbb sót kapjon. Megvallom, nem gondoltam, hogy ily alakban támasztassák föl, már csak azért sem, mivel minden gondolkodó ember, ki Szabolcs vármegyének geographiai helyzetét ismeri, át fogja látni,hogy ezen indítvány nem annynyira Szabolcs vármegye érdekében történt, mint a távoleső vidékek érdekében. De nem gondoltam azért sem, mivel meg szoktam indítványomat a maga helyén tenni; és miután azt a 4-dik szakasznál tettem, és a 9-diknél, és miután indokolásomban a kedvezményi sóárakról egy szót sem szóltam: azt feltételezeme ház minden tagjáról, hogy magától fogja érteni, hogy a törvényben eddig szokásban volt kedvezményi árakat indítványommal kizárni nem akartam. Ezért, mondom, a vád előttem véghetlen feltűnő és váratlan volt. Ezen vád megczáfolására nem mondok egyebet, hanem hogy az érdemes indítványozó Teleki Domokos gr, urnák indítványát pártolom. (Helyeslés.) Kemény István b.: T. ház! A nagy, az ezen termen kívül levő közönséggel szemben minden bizonynyal legpopulárisabb eszme a nem fizetés, vagy a mi ehhez legközelebb áll, a mentül kevesebb fizetés. Lehet, hogy az én küldőim közt is többen vannak, ámbár nem hiszem, hogy sokan volnának, a kik épen igy gondolkoznak. De megfontolandó, vajon a nép a maga saját valódi érdekeinek felfogásában nem gyakran tévedt-e ? Ne feledjük, hogy néhol a himlőoltást is, a jó tanács nem vezetvén úthoz, csak vastag erőszakkal hozhatták be. És ne feledjük, hogy voltak idők, midőn a felejthetetlen Széchenyi Istvánt is félreértették. Hogy az 1848-ik országgyűlés is ilyetén nézetekből indult ki, midőn a követ függetlenségét minden áron támogatni, megóvni kívánta, annak csalhatatlan jele, hogy az utasításadást eltörölte. Es már én is hasonló nézetekből indulván ki, a mint az előttem szólók közül is többen tették, ne az szolgáljon reám nézve zsinórmértékül, hogy mit mondanak otthon, hanem az, mi az ország egyenes java. T. ház! Az országgyűlés megújítása óta sok indítvány tétetett itt, de egyet sem hallottam olyant, a mely a népre valamely uj adót kivánt volna róni. És ez rendén is van. De menjünk tovább. Azt mondják, hogy az aequivaiens adó semmivé teszi az iskolákat. Számtalan templomok ajtait elébb-hátrább csalhatlanul bezárja; és ez, uraim, való és igaz. Az örökösödési adó ? Ez már kebel- és vérlázító. Alig hunyta be kedves emberünk szemét, már perczeg az illető hivatalnok tolla, ki kötelessége szerint a hagyatékot összeírja. Igenis, ez az adó neme is csalhatlanul kebellázitó. A sóról meg azt mondjuk, hogy az maga az élet és egészség; tehát az drága nem lehet. De aztán az is igaz, való és szent igazság, hogy ha egy állam, ha például Magyarország nem képes többé a maga terheit, kiadásait kihordani, minden reaktiónárius fondorkodás külföldi invasió nélkül széjelmálik a maga terhei alatt, minden bizonynyal összeroskad az. Én tehát azt mondom, óvakodjunk az ország vagyoni ereje pénztárának oly mértékben megtámadásától, melyet az megbírni képtelen. Ne arra hallgassunk, mit fognak otthon mondani. En azt nem is várom be, én akarok beszélni, én fogom a változást előadni; és pedig ezt fogom mondani: „Régen majdnem ingyen adták a népnek a sót. Későbbre csak a szászok kaptak Erdélyben egy bizonyos mennyiséget ingyen ; de aztán lassanlassan mindig emelkedett az ár; az ujabb időkben óriásilag hágott; most pedig leszállítják a só árát majd egy forinttal, mely leszállítás különben csak rövid időre szól; és e mellett az országgyűlés azon nézetben van, hogy ha bebizonyosul, hogy igy több só fogyasztatik el, a dugárusság pedig apad, akkor asó ára még lejebb fog mulhatlanul szállíttatni." Én bízom küldőim józanságában, és szentül hiszem, hogyha ezt igy elmondom, elmondjuk: megnyugosznak a törvényhozás ilyetén atyai szándékában. 8*