Képviselőházi napló, 1865. VIII. kötet • 1868. junius 17–julius 9.

Ülésnapok - 1865-254

CCLIV. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Jalius 4. 1868.) 283 kormány abbeli jogát bölcs előrelátással magának mégis fentartotta, mig a magyar kormány ezen jogáról nagylelkűen lemondva, a lépre ment. Mert a kiegyezkedésen az aláirás tintája még jól meg sem száradt, midőn a birodalom másik felének országgyűlése a maga terheit az államadósságok kamatainak tetemes megadóztatása által már is 5 — 600 millióval leszállítja. (Ellenmondás a jobb oldalon.) Igenis annyival, és a 32 milliós magyar nemzetnek szemébe nevet. Tehát, uraim, ezen tért mi már valószínűleg végkép elvesztettük, kezünkből kiadtuk. De, habár koldus tarisznyával hátunkon, más életrevalóbb nemzetek által ki is nevettetünk, de kenyér helyett megmarad azon vigasztalásunk, hogy nagylelkű nemzetnek neveztetünk azok által, kik szemeinket kitörülték, midőn hangunkat dicsértetni halljuk , föltárjuk szánkat s a belőle kihulló sajtdarabbal a rókák tova iramlanak. Vagy tudta kormányunk, hogy az osztrák kormány az államadósságok leszállításán vagy megadóztatásán töri fejét - pedig tudhatta, mert nem volt titok — s akkor megbocsáthatatlan hibát követett el az által, hogy az osztrák kormánynyal egyetértve, karöltve azon módot fel nem használta, melylyel egyedül képes lett volna megmenteni a nemzetet, t. i. leszállítani az államadósságokat vagy azok kamatait megadóztatni; vagy pedig nem tudta, s akkor nem felelt meg azon várakozásnak, nem fejtette ki azon ügyességet, a melyet tőle a nemzetnek megvárnia joga volna. Hallottam azt is emlittetüi, hogy nem illik a nemzethez, vagyis inkább a nemzeti becsülethez az, hogy az államadósságok vagy kamataik íeszállittassanak. De egy az, hogy sajátságos dolog a nemzeti becsületről szólani ott, hol a nemzetnek oly hadügyminisztere van, kinek annyi katonája sincs, mennyi szükséges arra , hogy kapuja előtt őrt álljon, (Derültség a bal oldalon) nemzeti becsületről szólani ott, hol a nemzetnek saját tengeri lobogója, konzulai, külügyei, sőt Európa előtt neve sincs, nemzeti becsületet emlegetni ott, és akkor, midőn Budavár ormain még folyvást lemosolyog, nem az osztrák háznak, hanem az osztrák birodalomnak feketesárga lobogója. Más meg az, hogy szeretném tudni, mi köze a nemzeti becsületnek oly államadósságokhoz, melyeket a magyar nemzet nem csak soha nem tett, melyekre nem csak beleegyezését soha nem adta, de melyek épen azon időben tétettek leginkább, midőn a nemzet rablánczokra volt verve? [Élénk felkiáltások a jobb oldalon: A dologra ! A dologra!) A nemzet becsülete egy hajszálnyira sincs érintve oly idegen adósságok leszállítása által, melyeknek csak egy fillérét is elvállalni vagy fizetni köteles soha sem lett volna. (Fölkiáltások a jobb oldalon: A dologra f) Igenis leszállíthatok azok, daczára azon károgó varjuknak, kik az önkényes kormányoknak 30—40 %-en adott kölcsönök folytán magoknak sok milliót nyertek,a nép véres verejtékén nyertek, pamlagokon heverve, minden gond, munka és fáradság nélkül. Legalább megtudják azon pénzkirályok, kiktől az önkényes kormányok a népek elnyomására százmilliókat szedtek fel, hogy önkénykormányoknak pénzt adni mindig veszélyes dolog; az uzsorás legyen mindig készen pénzének vagy legalább pénze egy részének elvesztésére. Ha nem kaptak volna azon önkényes kormányok kölcsönt, a mint nem kaptak már későbben, nem lettek volna képesek a népeket 17 évig rabigában tartani és az államadósságok nem szaporodtak volna négy ezer millióra. Ezen kormányokat a kölcsönök felvevésére az ösztön vezérli, melyet az önkény parancsol; mig ellenben a népeket a vég veszélyben az önfentartás szent joga és kötelessége készteti, sőt feljogosítja az uzsorák leszállítására. A hitelt is emlegetik némelyek. Alig múlt 50 éve, hogy 100 forinból 8 lett, és mégis ezen rövid évek folyamában ugyanazon önkényes kormányoknak négy ezer milliónyi kölcsönre ismét hitele volt. Azon hitelezők, kik most kölcsönük megadóztatása miatt oly nagy lármát ütnek, habár egy kis rövid időre elrezzentethetnek is, de ismét csakhamar visszatérnek oda,hol biztos nyereségre van kilátásuk. Itt az ideje, uraim, hogy a mit a kormány és pártja ez ideig elhanyagolt —ha még nem késő — legalább némi részben helyrepótoltassék. Százak és milliók kiáltják, hogy az eddigi terhek elviselhetlenek, hogy a roppant hadsereg leszállítása, a honvédelmi rendszer behozatala, az államadósságok hasonló leszállítása nélkül sem a nemzet, sem a birodalom a vég veszélytől meg nem menthető. A kormány és pártja tehát ezen vég veszély elhárítására azonnal megtalálja az egyetlen módot : a delegatiók Bécsben megszavazzák a rendes hadsereg megkettőztetett létszámát, az államadósságokat pedig leszállítás helyett 30 millióval megtoldják. Mondja most valaki, hogy nincs haszna a delegatiónak ! Elmentek ők, hogy megtanítsák gazdálkodni a németet, és visszajöttek 30 milliónyi uj adóssággal, és szaporított hadsereggel, és azon elavult, most már úgyszólván majdnem nevetségessé vált kifogással, hogy ez is oly átmeneti év, mint volt a tavalyi, és azon híu kecsegtetéssel, hogy az efféle fajtájú évek közt csakugyan talán minden esetre ez lesz az utolsó. Én azonban ugy hiszem, uraim, hogy ez csakugyan az adósságcsináló és állandó katonaságot tartó évek kost az utolsó, azon egyszerű okból, mert ezen év, uraim, szökő év ! Mindezekből az a tanulság, uraim, hogy ha az országgyűlés most határozott állást nem foglal el, egy részről ki nem mondja azt határozottan, hogy 36*