Képviselőházi napló, 1865. V. kötet • 1867. szeptember 30–deczember 9.

Ülésnapok - 1865-184

CLXXXIV. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Decz. 9. 1867.) 357 Azon ellenvetésből, hogy a statusadósság tőkéi az unificatioig meg nem oszthatók, én a logika szabályai szerint nem azt következtetem, hogy hát azok örök időre osztatlanak és közösek maradjanak, hanem igenis következtetem azt, hogy várjuk be az unificatiot, szabjunk annak eszközlésére egy vagy egy pár évi zárhatáridó't, addig pedig járuljunk az osztrák statusadósságok kamatainak fedezéséhez annyival, a mennyi jövedelmeinkből saját belszükségleteink s a közösügyi hányad fedezése után felmarad. (Helyeslés a bal oldalon.) Azon ellenvetésre pedig, hogy az 1867-dik évi XH-dik törvény nem a statusadóssági tőkék egy részének elvállalásáról, de csak azok kamatainak fedezéséhez valéjárulásrólszól, bátor vagyok megjegyezni, hogy miután a t. képviselő ház többség emások érdekében és kívánságára jónak és szükségesnek látta több lényeges, állami létünket garantirozó törvényeinket részint felfüggeszteni, részint megváltoztatni, sőt miután a t. képviselő ház többsége az általa alkotott 186 7-dik XII. t. ez.-nek is épen szerintem leglényegesebb pontjaihoz, azokhoz, melyek azon feltétekről szólanak, melyeknek teljesítésétől az egész t. ez. életbe léptetése tétetett függővé, nem ragaszkodik oly szigorúan, mint azt a törvény világos szavai rendelik: nem látom át, miért ne változtassuk meg még a XII. t. czikk azon pontját is, melynek következései hazánkra csak károsak és vészthozók lehetnek ? Feltéve, de meg nem engedve, hogy én már most meghatározhatónak vélném azon összeget, melylyel a statusadósságok kamataihoz járuljunk; feltéve, de meg nem engedve,hogy én a törvényjavaslatban ajánlott összeget elfogadhatónak, és olyannak tartanám, melyet a nemzet elbir : a törvényjavaslatot, ugy a mint van, még akkor sem fogadhatnám el. Nem fogadhatnám el először, mert annak 3-ik pontjával megbarátkozni egyátalábannem tudnék soha; másodszor, mert annak egyes pontjai egymásnak ellentmondanak; és harmadszor, mert én abban a solidaritast kizárva egyátalában nem látom. A harmadik pont szerint a meghatározott öszszeg további változás alá nem eshetik: ezen tétel már önmagát elitéli. Tegyük fel. hogy a pénz embereinek a bécsi reichsrathra gyakorolt befolyásuk által még egy időre sikerülni fog saját érdekűkben , a népek rovására, hogy statusbankrottot ne mondjanak, a reduetiot, devalvatiot még egy időre elhalasztani: ennek természetes következése lesz, hogy azon birodalom népei, mely uj gazdálkodását magának pénzügyminiszterének vallomása szerint is 45 — 50 milliónyi, másoknak talán helyesebb számítása szerint 90—95 milliónyi deficittel fogja megkezdeni, ennek természetes következése, mondom, az lesz, hogy azon birodalom népei azt fogják mondani, hogy ők ezen terhek súlya alatt összeroskadnak, ha a szövetséget képező magyar birodalom népei rajtok nagyobb mérvben nem könnyitenek. Mi történik ekkor, arra én felelni nem tudok. De igenis félek, hogy hivatkozni fognak azon törvénybe igtatott nyilatkozatunkra, melyet sokan már most mint örök időre kötelező Ígéretet szeretnék emlegetni, mely szerint kijelentjük, hogy készek vagyunk mind azt, a mit — önállásunk és alkotmányos jogaink sérelme nélkül — tehetünk, a törvény szabta korlátokon tul is, a méltányosság alapján, politikai tekintetekből megtenni, hogy a súlyos terhek alatt ő felsége többi országainak jólléte, s azzal együtt a mienk is össze ne roskadjon. Igenis félek, nem fogják-e akkor, az osztrák birodalom mellőzhetlen fenállhatásának érdekében, az elkerülhetlen szükség beálltával azt mondani, hogy már most fizessen Magyarország az államadósság kamatainak fedezéséhez évenkint 40 — 50 milliót. Akkor ez lesz alkotmányunknak ára, valamint most sokan, nem csak bizodalmas körökben, de nyilvánosan is vallják, hogy bizony sok ez a 29 millió, de ha tetszik az alkotmány, ez annak az ára, tessék elvállalni a 29, illetőleg 32, 33 milliót is. (Helyeslés a balon.) Ha pedig csakugyan bekövetkezik az, a mi nagy áldozatokkal elhalasztható ugyan egy kis időre, de végképen el nem maradhat, értem a statusbankrottot, vagy legalább egy nagyobb mérvű devalvatiot: miként lesz a 3-ik pont a mi érdekeinkkel s az igazsággal összeegyeztethető, ha a devalvatio oly mérvű lesz, hogy ránk a legkedvezőtlenebb, a másik fél által követelt arány szerint sem esnék 29 illetőleg 32 milliónyi, évi járulék? Hogy a törvényjavaslatnak pontjai egymásnak ellenmondanak, azt igen röviden a 3-ik és 9-ik paragraphus felolvasásával s összehasonlításával lesz szerencsém bebizonyítani. A 3. pont így szól: s 1869. január 1-től kezdve, a magyar korona országai az államadósságok kamatai fedezéséhez 29,100,000 forintnyi állandó, további változás alá nem eső évi járulékot fizetnek, ebből 12 millió forintot érez pénzben." A 9. pont így szól: „Mind a magyar korona országainak, mind ő felsége többi országainak tetszésére hagyatik, államadóssági kamatjárulékukat az adóssági kötvények törlesztése vagy készpénzbeli tőke visszafizetése állal csökkenteni. A törlesztett adósság-összeg kamatainak meg-felelő összeg ez esetben a törlesztő pénzügyi kormányzat hozzájárulási tartozásából levonatik." Ha az első §. áll, és a tőke állandó, további változtatás alá nem eshető, akkor a 9. §-nak nincs értelme, vagy az abban kifejeztetni szándékolt