Képviselőházi napló, 1865. IV. kötet • 1867. marczius 22–julius 2.

Ülésnapok - 1865-142

278 CXLII. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Június 21. 1867.) vala teendőit; most pedig megnehezítette. Ez e részbeli nézetem. Mert, szabad legyen az iránti nézetemet kijelentenem, hogy talán nem egyedül fognék állani e képviselőházban, midőn az 1848-ki és az azt követő magyar szabadságharczok említtetnek föl, és annak emlékéről van szó, talán nem ez az út, a melyet netovábbjának tartanék annak, mint én arról visszaemlékezni óhajtanék. Ez az én egyéni meggyőződésem. Ha tehát valaki ildomos és szerény indítványnyal lép föl, hogy azok. kik valóban nemzetük iránti ragaszkodásuk következtében sérülést szenvedtek, tettök ilyen módon megjutalmaztassék, gondolom, ez csak helyes eljárás lehet. Igen bátran a hazafiság szempontjából olyannal is föl lehetett volna lépni, mi a magam személyes érzelmei kifejezése is volna, hogy minden egyes harczosnak, ki abban részt vett — vannak ilyenek azok közt is, kik velünk szemben ülnek — neve arany könyvbe igtattassék, nem pedig, hogy az országgyűlés ily szerény indítványt se fogadjon el. Két intézkedés áll előttünk : az egyik elvi, szellemi, a másik anyagi. Az egyiket akár akarja a többség, akár pártolja a kormány, akár nem, keresztülvihetjük mi a nélkül is személyes adakozás útján. Mindenki teljesítheti kötelességét, a hogy jónak látja, és bizonynyal fogja is teljesíteni. A másik a szellemi elismerés. Ennek nyomát óhajtanok látni törvényeinkben, s azt kívánjuk, hogy erről intézkedés történjék. És ettől akar bennünket a többség s a kormány elütni; de ez sincs egészen módjában, mert annál inkább élni fog országszerte mindenki kebelében ezen szent emlék, mely az által akar kifejeztetní, hogy a törvényhozás arról megemlékezzék. Azzal végzem, a mivel kezdem, hogy a minisztérium ezen ügyben legalább is téves utón jár, mert ha elfogadja vala a beadott inditványt, a kormánynak módjában állott volna kijelölni az utat, és nem keltetett volna föl ily éles discussio és nem létezett volna ily véleménykülönbség. E téren különben nem akarok tovább menni. Tisza Kálmán indítványa mellett szavazok. (Helyeslés a bal oldalon) Böszörményi László: Midőn elvtársaim közül néhányan a most tárgyalás alatt levő kérdésben törvényjavaslatot terjesztettek a t. ház elé azon kéréssel, hogy majd, midőn a ház törvényhozási működésre képesítve, midőn t. i. koronázott király leend, a ház azon törvényjavaslatot tárgyalja, mondom, akkor, midőn a törvényjavaslat beadatott, én, megvallom, távolról sem gondoltam arra, hogy azon czél érvényesítése ellen, mely a beadott törvényjavaslat, valamint a jelenleg tárgyalás alatt levő határozat által eléretni czéloztatik, a t. házban ilyen ellenvélemény lehessen. Igaza van Keglevich Béla képviselőnek abban, hogy nem csak anyagi segélyezésről van itt szó, hanem szellemi, erkölcsi elégtételről is. Ha csak anyagi segélyezésről volna is szó, akkor is fönforogra, miként Grhyzy Kálmán kifejtette, annak szüksége, hogy országosan tétessék meg a segélyezés ; de a szellemi s az erkölcsi elégtétel valóban csak félig lenne megtéve az által, ha egyedül magán úton történnék a segélyezés, habár az ily segélyezés országos lenne is. Én, t. képviselőház! mint magam is egyik honvéd, kijelentem nyíltan, hogy mindig hibáztatom, és hibáztattam eddig is, ha honvéd társaim igényeket formálnak a haza irányában a haza mellett tett szolgálataikért. [Helyeslés.) Épen azért nem is ezen igény formálása szempontjából szólalok föl e perczben. Ez igény különben r is vonatkoznék főleg az anyagi segélyezésre. Én azt tartom, hogy miként a honvéd, miként a rendes katonából lett honvéd, miként a nemzetőr, miként a polgári ember, azon küzdelmek folytában egyiránt kötelességüket teljesítették a haza iránt, és mint ilyenek, ők magok se jutalmat, se segélyt nem követelhetnek; de igenis megvan azért a kötelesség maga az ország részéről mind azok iránt. Ha már csak magán utón tétetnék segély, ez által, igaz, a honvédek némely része irányában történnék némileg tettleges elismerés is. De ha törvényszerű intézkedés nem tétetik, akkor nem csak hogy a honvédnek nem adatik meg a szellemi elégtétel, de főleg nem adatik meg azoknak, a kik nem miként honvédek, hanem mint magán polgárok, a polgári téren tettek hasznos szolgálatokat az alkotmány-védelmi küzdelemben, mondom, akkor ezek iránt épen semmi elégtétel nem történnék. Pedig én, és ezt mint honvéd mondom, én nagyon méltányosnak látom, hogy a törvényszerű intézkedés által ne csak a honvédeknek, hanem másoknak is megadassák az erkölcsi elégtétel, megadassák azoknak is, a kik se magok, se tán utódaik nem élvezhetnék már ma sem az anyagi segélyezést, sem az erkölcsi elégtételt; de adassék meg legalább emiéköknek az erkölcsi elégtétel. Mert mennyien vannak nem honvédek is, kik elhullottak azon harczban, és annak következtében ? Ezeknek is szükséges az erkölcsi elégtétel. Uraim! bocsássanak meg önök, mindezek emlékét ma nem megbecsülni, nem magasztalni, sőt inkább féligmeddig vádolni fogná a csak egyoldalú és magán segélyezés. Mert — méltóztassanak különböztetni — ha e házban ezen kérdésben nem tárgyaltatott volna a törvényhozás utján való. erkölcsi elégtétel szükségessége, akkor nem volna.