Képviselőházi napló, 1865. III. kötet • 1866. november 19–1867. marczius 21.

Ülésnapok - 1865-77

LXXVII. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Deoz. 5. 1866.) 77 LXXVH. ORSZÁGOS ULES 1S66. deczember 5-dikén eleinte Szentiványi Károly, utóbb Andrássy Gyula gróf elnöklete alatt. Tárgya : A Tisza Kálmán és Deák Fcrenca fölirati indítványai fölötti tárgyalás folytatása. Az ülés kezdődik d. e. 10 V

4 órakor. Elnök: Az ülés megnyílt. A tegnapi jegyző urak működésöket folytatják. A tegnapi jegyzőkönyv fog hitelesíttetni. Joannovics György jegyző (olvassa a deczember 4-dikén tartott ülés jegyzökönyvét.) Elnök: T. ház! Hivatalos foglalatosságban távoznom kell: azért Andrássy Gyula gr. alelnök urat kérem föl az elnöki szék elfoglalására. Andrássy Gyula gr. (elfoglalván az elnöki széket): T. ház! Napi renden van a tanácskozások folytatása, a fölirati javaslat elkészítése végett kiküldendő bizottság tárgyában. Tóth Vilmos jegyző: Besze János ! (A szószékre !) Besze JánOS (éljenzés közt a szószékre megy) : Mélyen tisztelt képviselőház! Nekem is volt egy átgondolt beszédem; de úgy jártam vele , hogy lassankint mind elmondták már, a mit mondani akartam; (Derültség) ismétlésekkel pedig untatni figyelmöket a kegyeletlenségnél megróvandóbbnak tartván, nem marad egyéb hátra., mint a tanácskozás fonalát ott fölfognom, hol tegnap Madarász József képviselőtársunk azt letevé. (Halljuk!) Maga Madarász József is bevallotta, hogy mélyen tisztelt Deák Ferencz és igen tisztelt Tisza Kálmán indítványa közt semmi különbség sincs : (Lehetetlen! a szélső bal oldalról) mert mind kettőben megvan mindaz, mit a haza vár; (Halljuk!) — ezek voltak szavai — mind kettőben fen van tartva a jogfolytonosság, egyik se ad föl semmit, mindegyik követeli mindazt, mit követelni mindenki tartozik. Ennélfogva mindazon ékes előadásokat, azon valójában tanulságos lelkesedéssel elmondottakat nem nézhetem másnak, mint azon buzgalom kimutatásának , hogy mindnyájunkban él azon tiszta szándék, hogy hazánk minden jogát követeljük, semmit föl ne adjunk, a jogfolytonosság teréről le ne lépjünk. Ennek következtében soká gondolkoztam : ha ez igy áll, mi köztünk a különbség ? Reá jöttem ! (Halljuk!) Mert valójában hazánknak önálló életfája kertészei vagyunk itt, kiknek kötelességünk, annak minden legkisebb gyökerét megőrizni; és ebben egyetértünk mindnyájan. Azonban sokan azt hiszik, hogy ha a fát nem öntözik is a bizalom meleg forrásával és munkássággal, meg kell érni gyümölcsének, ha másként nem, külnapok prizmákon keresztültört sugarai által, vagy bármiként máskép is. Egy részünk nem akarja öntözni, mivel úgy is meg kell érnie gyümölcsének ; másik részünk pedig azt hiszi, hogy a bizalom és munkásság meleg forrásaival tovább is öntözgetve azt, a gyümölcsöt gyorsabban megérleli. Ez a külömbség, semmi más: mert arra, hogy a Lajtán túl és Lajtán innen önálló fák egymásnak árnyt adhatnak, egymást veszélyek között védelmezhetik, igenis ráállunk; de, hogy úgy öszszeforrjon az egyik fa a másikkal, hogy az egyik fa a másiknak életnedvén éljen , uraim! abban megnyugodni köztünk egy ember se fog soha. Madarász barátom e szavakat monda: hogy az egész nép eredményt követel. Igaz, uraim! de én azt hiszem, eredményt jobban érünk akként, ha munkálkodunk, mint, ha semmit se teszünk: mert ha kész adataink lesznek, akkor, mikor bekövetkezik azon kivánt és általam is reménylett perez, hogy jogaink megadatnak, lesz kész halmaza munkálatainknak. Monda azt is Madarász barátom, hogy a működés nem mindig haladás. Ez is igaz ; de hogy a semmit se tevés soha sem haladás, ez még igazabb. Ez köztünk a különbség. (Zaj. Helyeslés a jobb oldalon.) Várady Gábor nagyon tisztelt barátom, egész lelkesedett beszédében, hazafi, érzettel áradozó és ömledezö buzgalommal mondott beszéde lelke e szavakban központosul: „Itt van az idő a megállapodásra." Uraim! megállapodni annak,ki czélt akar elérni, mindaddig, inig a czélt el nem érte, nem szabad; megállapodnánk pedig, ha inertiába téve magunkat, semmit se téve várnók, hogy majd eljöjjön mindaz, mit kívánunk. Hanem Várady Gábor barátom olyasmit is mondott, minek hallatára elkeseredtem; (Halljuk !) sőt föllázadt keblem, midőn azt monda, hogy ha itt