Képviselőházi napló, 1865. III. kötet • 1866. november 19–1867. marczius 21.

Ülésnapok - 1865-75

30 LXXV. ORSZÁGOS tÍLÉS. (Decz. 3. 1866.) Ausztria minden bajának. És ez nem egyéb, mint az a merev ragaszkodás az absolutismushoz, és az a rideg ellenszenv az alkotmányosság iránt, a mi az osztrák kormánykörökben uralkodott. S hogy ez valóban így volt; hogy sajátképen minden sérelemnek és bajnak forrását ez képezte: kétségen kivül igazolja az a tagadhatatlan tény, miszerint az osztrák kormány nem csak a mi jogfolytonosságunk irányában helyezte magát ellentétbe, hanem ellentétes állást foglalt el szemben a német érdekekkel és magával az egységre törekvő Németországgal is, csak azért, mivel a valódi alkotmányossággal egy fedél alatt élni sehol nem akart. A kik aztán az alkotmányosságot átalában nem akarták, azok természetesen nem voltak barátai a magyar jogfolytonosságnak. Nem egyeztek bele Magyarországban az alkotmányosság visszaállításába, mert akkor azt Ausztriára is kell vala terjeszteniük. Nem létesítettek Ausztriában valódi alkotmányosságot, mert akkor azt Magyarországtól sem lehet vala megtagadniuk. Nem csupán az egység volt az, a mi iránt ők előszeretettel viseltettek. Nekik csak az absolutismus egysége kellett. Nem pusztán a dualismustól fordultak ők el. Nekik csak az alkotmányosság dualismusa nem tetszett. (Helyeslés.) S ha e részben az utóbbi események nem képeznek fordulási pontot; ha Königgratznél csak a hadsereg győzetett le, s nem egyszersmind az absolutismus is; ha a fejedelem bölcsesége, és az ösztönszerű érzelem, melylyel minden nép, s igy Ausztria népei is vonzódnak az alkotmányossághoz, a valódi alkotmányosság haladéktalan létesítése által nem ügyekszenek kárpótolni azt, a mit a fegyver koczkáján veszítettek: ugy híjába tőlünk minden engedékenység; ugy, bármit és bármenynyit dolgozunk a közös viszonyok tárgyában, csak Sisyphus hálátlan munkáját teljesítjük; ugy nem én mondom ki a végzetes szót: Ausztria önmagát sodorja a vég romlás felé. És aztán ? önkénytelen merül föl lelkünkben a kérdés: és aztán Magyarország ? — A gondviselés utai kimérhetetlenek. Ha ennek rendelése az, hogy bukjunk; ha bukásunk minhibánkon kivül és szent jogaink védelmében történik: akkor a döledékek közül is e szavakat, melyek már e házban nem egyszer idézve voltak, hangoztathatjuk: „Itt állunk, máskép nem cselekedhetünk \

u De én bizom a gondviselés igazságában; bizom a jogosság jövőjében ; bizom Európa és a világ rokonszenvében. Nemzet, mely századokig volt előharezosa a keresztyénségnek és civilisationak; nemzet, mely a szabadság és jog védelmében máig megtörhetlennek bizonyult; nemzet, mely így az emberiség egyeteme iránt kötelességét teljesítette: nem hullhat egy sírba azokkal, a kik ama kötelességet lábbaltiporták. A mi küzdelmünk a jognak küzdelme a jogtalanság ellen. A mi harezunk a törvényességnek harcza a hatalom ellen. S azt állítani, hogy e küzdelmet Európa nem érti meg; azt állítani, hogy e harcz nem számithat Európa részvétére; azt állítani, hogy a jogosság és törvényesség nem ugyanazok Európa érdekeivel: ez nem volna egyéb

y mint elitélése s megtagadása Európának. Nemzetek ugyan néha épen ugy lehetnek önzők, mint egyesek, s épen ugy vezéreltethetnek véleményeikben önérdekeik által, mint az egyes emberek. S vannak példák a történelemben, hogy egyes nép részére, legszentebb ügyében is, csak hosszú évek múlva szolgáltatott igazságot a nemzetek Ítélőszéke. De az igazság elvégre is csakugyan ki lőn szolgáltatva. A nemzetek rokonszenve lehet változandó és ingatag; állandó és változhatatlan csak a jog és az örök igazság. Az a nép tehát, mely jövőjét a jog és igazság alapján kívánja fölépíteni, a legtartósabb és legbiztosabb alapot választja művéhez. Pártolom tehát az egyértelmüleg indítványba hozott föliratot, mely a jogfolytonosság életbe léptetése iránti köz kivánatnak ad kifejezést. Pártolom azt különösen a parlamenti kormány kinevezésére és a törvényhatóságok visszaállítására vonatkozólag. Ennek eszközlése minden magyar kormánynak, bármely névvel neveztessék, s bármily alakban létezzék is, elengedhetlen kötelessége , melynek teljesítése nélkül az se a nemzetnek, se a jövő kornak ítélő széke előtt meg nem állhat. A mi pedig a közös viszonyok iránti eljárást illeti: én részemről, egyfelől a helyzet nehézségeivel, s másfelől saját meggyőződésemmel vetve számot, belenyugszom ugyan, hogy a 67-es bizottság további munkálkodásra utasíttassék, s igy egy annak idejében kiindulási alapul szolgálható javaslatnak teljes elkészítését bevégezze; de egyszersmind előre, és már mqgt határozatikig kimondatni óhajtom azt, miszerint a képviselőház, a jogfolytonosság tettleges helyreállítása és különösen a parlamenti kormány kinevezése előtt, ezen javaslatnak tárgyalását czélra vezetőnek és lehetségesnek nem tartja, és abba nem bocsátkozhatik. (Helyeslés.) Okaimat az átalános helyzetből és a kormány eddigi összes eljárásából merítem. A jelenlegi kormányt, jóllehet már alakzatára nézve is törvényellenes, mintegy átmeneti és rövid tartamú gyanánt tekintette, s némi reménynyel és odaadással fogadta az ország. Azonban ha azt, a mi a lefolyt tizenhét hónap alatt történt és nem történt, számításba veszszük: fájdalommal kell tennünk a vallomást, hogy azóta a nemzet bizodalma folytonosan szállt alább és alább. Összehivatott az országgyűlés, mert elkerülhetetlen volt.