Képviselőházi napló, 1865. III. kötet • 1866. november 19–1867. marczius 21.
Ülésnapok - 1865-78
124 LXXVIII. ORSZÁGOS ÜLÉS. (Decz. 6. 1866.) felelősség hiánya és az absolüt rendszer fönállása mindazokat, kik azon rendszer eszközei, absorbeálni szokta, és alig van ember, ki kimutathatná, hogy ő fölsége egyik-másik tanácsosa minő tanácsot adott, és melyek voltak azon tényezők, melyek az ő tanácsát megbuktatták. (Helyeslés.) Semmi dolgunk személyekkel, nekünk dolgunk van a rendszerrel! Mi azt mondjuk: a rendszer rósz, íme [ a következményt láthatjuk. És még azon meggyőződésemet nyilvánítom, hogy akármfnő egyének állíttassanak oda, ezen rendszer mellett az eredmény ugyanaz lesz. (Helyeslés.) Mert ha oly hazafiak állíttatnak oda, kik az ország alkotmányának visszaállítását teljes lélekből kivánják és sürgetik, ha a többi tényező nem képes megküzdeni velők, az ő vélemény őket legyőzni és eredményre jutni: azon pillanatban megszűnt az absolut rendszer; ha pedig ők nem tudnak eredményre jutni: az absolut rendszer fönmarad. Mi azt mondjuk akkor, hogy ők lépjenek le. Ezen lelépés nagyon fontos az egyes ember eljárásának megítélésére, de az eredményre nem tesz különbséget: mert ha lelépnek, mások lépnek hely ökbe, és lehet, olyanok, kik még annyit sem tesznek a közügyért, mint ó'k tán tenni akartak. Az absolut rendszer a valóságos alkotmányosságnak csak halálával, vagyis megszűntével tehet szolgálatot. Nem bíbelődöm tehát személyekkel, szólok a tárgyhoz. (Halljuk!) Igen nehéz oly tanácskozásokat folytonos figyelemmel kisérni, melyekben a tanácskozók nem tartják magokat szorosan a kitűzött tárgyhoz. (Derültség.) Igen nehéz a czáfolatok tömkelegébe bocsátkozni, midőn a mondottak nagy része nem szorosan a tárgyra vonatkozik, hanem más analóg, vagy néha nem is analóg tárgyakra is kiterjeszkedik. A kérdés, mely a tulajdonképeni vitatkozás tárgyát képezi, nagyon egyszerű. T. barátom Tisza Kálmán is, én is, azt mondottuk, hogy minket a leirat nem nyugtat meg. Ez tehát se miköztünk, se ugy látszik a ház tagjai közt vitatkozás tárgya vem volt, inert én nem hallottam szót, mely azt mondotta volna, hogy valakit megnyugtatott. T. barátom is föliratot indítványozott, én is föliratot indítványoztam. T. barátom kijelentette, hogy ő szorosan ragaszkodik mind azokhoz, miket eddigi föliratainkban a jogfolytonosságra nézve kimondottunk ; ugyanazt mondottam én is. Mi tehát a végső pont, mely a két indítvány közt különbséget tesz ? Tisza Kálmán képviselőtársam azt mondotta, hogy mig az alkotmány tettleg helyreállítva nem lesz, még bizottságilag sem haladhatunk, s ennélfogva azt kívánta, hogy a 67-es bizottság se folytassa tovább működését. Én meg azt mondottam, tartassák fen továbbra is a képviselőháznak azon határozata, melylyel a 67-es bizottságot megbízta, hogy a közös viszonyokból származó tt érdekek ügyében javaslatot készítsen, és a bizottság folytassa működését. Se ő, se én nem mondottunk ennél se többet, se kevesebbet indítványunkban. Ez a vitatkozásnak valóságos tárgya, s ez az, hol a két fél egymással egyet nem ért. Ha végig tekintünk a közelebbi napok tanácskozásai menetén, valójában senki sem kétkedik azon, hogy sokkal, igen sokkal több beszéd tartatott és érvek mondottak el, melyek nem szorosan a kérdésre tartoztak, mint szorosan macára a kérdésre vonatkozók. En ezt igen természetesnek találom. Régóta figyelemmel kisérvén, tapasztalásból tudom, miképen szoktak eltérni a tanácskozások magától a vitatkozás tárgyától. Hiszen maga Cicero, a legnagyobb szónok is beszéd közben monda, hogy térjen a beszéd oda vissza, a honnan eltért, ut redeat, unde aberravit oratio. Én igen természetesnek találom, hogy valamint egyesek, úgy testületek is e valóságos hibába gyakran beleesnek. Ennek az az oka — hadd mondjam ki igazán — hogy mindenki állítása mellett érveket hoz föl, ezeket sokszor messzebbről hozza, s nem magából a tárgyból meríti; a másik a messzebbről hozott érvekre felelvén, ismét más tárgyról vonja le okoskodását, s mire észreveszi magát, egészen más dologról beszél, mint a vita tárgyáról. (Derültség) A jelen helyzetben tán nem tévedek, ha azt mondom, hogy még egy oka van a tanácskozás szétágazásának s a fölhozott érvek különféleségének. Ennek oka az: a kérdés, mely kettőnk közt a különbséget képezi, nagyon egyszerű; ha valaki szorosan a tárgyhoz tartja magát, érdekesen alig tudna 10 perczig beszélni, a tárgy egy pár szónoklattal ki volna merítve, s a tovább beszélés érdektelen. Most azonban a keblek tele vannak keserűséggel, azon keserűséggel, melyet kívánalmainknak ujabb megtagadása fokozott; a tulajdonképeni kérdésen tért nem találnak, attól messze elmenve máshonnan is szednek érveket és alkalmat, hogy a keserűséget kiöntsék. Nem fogom előadásomban én is követni azt, a mit én magam nem helyeslek: nem bocsátkozom tehát részletes czáfolatába az indítvány ellen fölhozott érveknek, s nem tartom szükségesnek az indítványomat pártolók érveinek minden egyes tételét védeni és ujabban támogatni. Nem teszem pedig ezt, mert higye el a ház, hogy akár az eredményre, akár a közvéleményre, akár a haza javára nézve tökéletesen mindegy, ha egyik vagy másik szónok némely érve czáfolatlanmarad, (Derültség) kivált mikor az argumentum messzebbre és más tárgyra is átment, mint a miről tulajdonképen szó volt. Tartom tehát magamat szorosan a tárgyhoz,
