Képviselőházi napló, 1861. II. kötet • 1861. junius hó 3–augustus 22.

Ülésnapok - 1861-35

26 XXXV. ülés 1861. június 3-kán. ben mindnyájan egyetértettetek; miért nem irtatok föl ? legalább nem nyomna most ennyire a baj súlya! Ha mindezeket meggondolom, hajlandónak érzem magamat fölírni. De ha ellenben eszembe jut a történet és látom ott Németalföldet és Margitot, midőn azok jőnek kérni alázatosan, és ez letekintvén ablakaiból, azt mondja: Kérnek, koldulnak a Guizek! innen a G-uizek pártja?! És a már engedni hajlandó, egyszerre ismét megkeményedett, megtagadott mindent s folyt a vérpatak, megkezdődött a harcz és e harez teremtette Albát, és a többi hasonló embermészárlókat, kiktől Isten mentse meg az emberiséget. Fáj lelkem s félek, hogy a fejedelem továbbá is a teljhatalom álmában ringattatik, a fölirás miniszterei kezébe jutna s lejöné nesze semmi, fogd meg jól; azért mig a fejedelmet az Europaszerte hfrszárnyára kelendő határozat szelleme föl nem világosítja, s az 1848-kí tért eleve nem biztositja, fölirni nem lehet. Elhatározta a magyar sorsát a providentia, meg is védi azt! A nagy gépben mi csak egy kerék vagyunk, de mint kerék csak ugy illesztethetünk jól bele, ha annak egyetlen foga sem görbül meg. Meg vagyok győződve, hogy meggörbülne ha fölírnánk, tehát jobb lesz határozni. Történjék bármi Uraim! Jőjön O Felsége a császár a béke olajágával, én átnyújtom a rozmaringot, s megkoszorúzom vele homlokát, s megüljük az aranylakodalmat; ha pedig — mit Isten ne adjon — karddal jő, rátámaszkodom az 1848-ki botra, kifordítom bundámat, szemembe húzom kalapomat s nyugottan —- háborgatva bár — de mégis békével várom a jövendőt! (Zajos éljenzés.) Thalabér Lajos: Tisztelt képviselők! Ugy hiszem — se házban már említetett is, — miszerint a szőnyegen lévő javaslat, czimeztessen bár majdan felírás vagy határozatnak, oly okmánynak kell lennie, mely a nemzet ügyét — múlt és jelen állását, mint a tényleges hatalom, ugy az egész Európa előtt constatirozza. Ez oknál fogva óhajtottam volna, hogy még három nevezetes tárgy —> mely néhány szónok által csak futólagosan érintetett, a ház által kellően, de sőt szigorúan megvitattassék s azon okmányba befoglaltattassék, ezen tárgyak: (Halljuk!) 1-ör azon politika, melyet a boldogtalan ausztriai kormány kelet irányában követett, s mely körüli botlását az 1856-ki párisi congressus megpecsételte; 2-or a törvény és törvénykezés a közel múltban; 3-or a népnevelés körüli eljárása, a tanrendszer, s annak következményei. — Ez utóbbit különösen óhajtottam volna tüzetesen tárgyaim, mert kiderült volna, miszerint a hatalom nem csak a könyörtelen sújtott haza ifjabb nemzedékének, de egyszersmind az átalános civilisátionak is gyilkosa volt. — Én e tárgyak egyikét óhajtottam taglalni, s bonczkés alá venni; de miután mindegyik fölötte hosszú időt igényelne s a tisztelt képviselőknek béketürelihét lankadni látom, azokat mellőzve, időkímélés tekintetéből röviden: — a nép felség eszméjét, továbbá, ama tanúságot, mit a tényleges hatalom a közel múltból meríthet, ugy azt, mi felett a nemzet meggyőződhetett, fogom érinteni, végre pedig, a javaslat fölötti nézeteimet fogom elmondani. Midőn a szőnyegen lévő javaslat mellett szót emelünk, ugy hiszem a haza sorsa fölött tanácskozunk, hazánk sorsa fölött, melynek oly igen sok a megtagadott, jogos és igazságos igénye s ép azért méltán oly sokat vár, s reményi tőlünk. Midőn ama közvárakozásnak — ha nem is eredményt szerezhető, de kötelességemet teljesítendő, —i felszólalok, kettős érzés fogja el keblemet, fájdalom és örömmel vegyült érzés az, •— fájdalommal mert a közel múlt 12 évnek összes kínai s szenvedései keblemben akartalan megújulnak, örömmel mert a 12 évi politikai tetszhalál után a jog és igazság teljes érzetében, nyíltan és tartózkodás nélkül, jog és igazságot nem kérve, de követve szólalhatok fel. (Helyes !) Tudom, hogy országgyűlésnek nehezebb feladata nem volt e honban, jóllehet maholnap ezredéves ünnepe következik a honalkotásnak; mert igaz, hogy a közel múlt néhány évtizedet megelőzött 140 év alatt háromszor intézett a bécsi hatalom halálos csapást a nemzet ellen, háromszor igyekezett a nemzet alkotmányát eltiporni, s háromszor igyekezett rút hálátlansággal az alkotmány szeretetét s a törvények tiszteletét a nemzet kebeléből kiirtani, azon nemzet kebeléből, mely őt a végveszélytől annyiszor kimentette. De a legnagyobb csapás a nemzet ellen 1848-ban intéztetett, melynek szomorú és kétségbeejtő következményeit több előttem szólók eléggé ecsetelvén, azokat nem ismétlem; de nincs is szándokom, a múlt keserű emlékeit felidézni, s nem akarom a most is vérző sebeket illetni, mert hisz a nemzet mély fájdalmában tűrni és hallgatni rég megtanult. (Igaz!) Azonban bár mennyire igyekezzem is a tisztelt ház figyelmét lehetőleg csekélyebb mértékben venni igénybe, lehetetlen, hogy azon óriás szellemharczra, mely a nemzeteknek küzdelmet és fájdalmat okoz egy futó pillanatot ne vessek, lehetetlen annyival inkább, mert a végzet által oly könyörtelen sújtott nemzetnek jelen fájdalmai is, — annak következményei. Visszatekintvén ugyanis a múlt század két utolsó tizedének történelméig, látni fogjuk, hogy a nemzetek politikai láthatárán két eszme tűnt fel, e két eszme: a népfölség s az isten kegyelméből! jog: — amannak jelszava igazság, népszabadság, emezé hatalom és szolgaság; amaz fegyverével a népek és nemzetek szabadságát hja, emez a fennálló hatalmat mint isten kegyelméből származott jogot bitorolja. E két eszme mint egymásnak természetes ellene, felváltva változó szerencsével küzdött egymás ellen, mint a nemzetek történetében véres betűkkel van feljegyezve s ha saját történelmünket tekintjük, fo-