Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-31

XXXI. ülés 1861. május 28-kán. 303 zet vas akaratát önkény hatalma darab időre megakaszthatja ugyan, tüzét niérsékelheti némileg, de meg' nem törheti soha, mert végre egy megcsalt nemzetnek törvényhozását mindenkor, mikor tetszeni fog, összealakítani lehető nem lesz. Igenis, az őszi szél által lombjaiktól megfosztott fák a tavaszszal új zöldet öltenek újólag, a lealkonyodott nap holnap új sugárokat hint ismét, de egy reményében ma megcsalt nemzetet holnap új bizalomra gerjeszteni nem rendszeres dolog. — Az indítványt lényegében s formájában pártolom. (Éljenzés). Bónis Sámuel: Tisztelt ház! Azt mondja a római történetire: a történelem tükör, melyben megláthatod a jót, mit kövess, és a roszat, mit kerülnöd kelletik. Soha nemzet, mely múltját könnyen feledé, s mely a nagy eseményeket, mik sorsára döntő befolyást gyakoroltak, a szemlélődés üvege alá nem veszi s annak fokozatos világánál a tényező okokat ki nem keresve, ezeket Örök tanúságul történelme táblájára nem vési: szabad, s igy nagy és boldog nem lehet; mert a múlt által termékenyíttetik meg a jelen, mely a jövőnek hordja magvát méhében. Ezen szemlélődésnek igaz,, hogy higgadtnak s óvatosnak kell lenni, de fátyolt vetnie a legkisebb dolgokra sem szabad, mert gyakran egy kis eltakart kerék hajtja a gépet, mely zúz és lapít, vagy idomít és teremt. Engedje meg a ház, hogy én is néhány pillantást vetve a múltra s jelenre, mondhassam meg, mit tartok szükségesnek követni jövőnk biztosítására. A múlt legrégibb történelemből csak annyit említek föl, hogy e nemzet már őseink kijövetelekor szabad alkotmánynak örvendett, s ez alkotmány oly féltett kincse volt, s ennek megőrzését oly eminens polgári kötelességének tartotta, miszerint azokat, kik a haza ügyét tárgyaló üléseken meg nem jelentek, nemcsak kiváltságuktól megfosztá, hanem szolgákká tette. S ezt csak azért hoztam föl, mivel belőle azon vigasztaló következtetést húzom, hogy egy nemzet, mely — hogy ugy mondjam — alkotmányával összeforrott, ha Isten reá a kisértetek még hosszasabb sorát is szánta, elég erővel fog birni annak férfiasan s kitartólag elébe állani. A régibb történelem részleteiről nem szólok, csupán némelyekről, mik az osztrák házzali személyes összeköttetésünk óta történtek. I. Ferdinánd alatt, — kinek elválasztatását úgy indokolták, mint megmaradhatásunk exigentiáját, de mely indokolást én nem tartok másnak, mint nagyjaink a trón birhatása fölötti viszálykodásaik politikai köpönyegének (Helyes! Úgy van!), — mindjárt megkezdetett a beolvasztási kísérlet. Ezen időben a népek a fejedelem s nép közti viszonyt tekintve, nagy részben még azon elvet vallák, hogy a népek vannak a fejedelemért, s nem a fejedelem a népekért, és hogy ekkor, midőn a népek csak mint hatalom eszközei tekintettek, a fejedelem hatalma fokozására az eszközöket lehető összhangzásba hozni törekedett, nem csodálom. A refomiatio elvei, melyek hazánkban is tetemes tért nyertek, lényegesen megváltoztaták az országlás elveit is; —azonban kétlem, hogy Krisztus felebaráti szeretetére alkotott tanainak az országlásban is megtestesítése annyi pártolókra talált volna, ha nemzetünk függetlensége szabad vallásgyakorlatunkkal egyszerre meg nem támadtatott volna; — azonban Isten ugy akarta, hogy ki szereti hazáját, szeresse egyszersmind vallásos hitét is, s mi természetesebb, minthogy e nemzet, mely függetlenségéért mérlegbe vetette mindenét, midőn vele egyszersmind szabad vallásgyakorlata is megtámadtatott, vére hullásával is oltalmazta azt. Ki ne tudná, hány ezerén hullottak el a hóhér pallosa s a háború dühe által eldődeink közöl hazájok s vallásuk szabadsága oltalmában, és mi csodálatos, egyetlen esetet sem mutat föl a történelem, hogy azokat, kik e mozgalmakat vezették, haszon vagy dicsvágy vezérelte volna. (Igaz!) Bethlen Gábor, Bocskay s a Kákóczyak harczai nem a hatalom megnyerésének, hanem megtámadott jog'ainak oltalmának harczai voltak (Ugy van!); nem egy tehette volna fel közülök e nemzetnek terhes de csillogó koronáját, s ők ezt nem tevék, ők kardjaikat hüvelybe dugák, mihelyt az ok, mely azt kihúzni parancsolta, meg-szünt; ők inkább akartak a történelem előtt úgy állani, mint nemzetek szabadságáért küzdő hősök, mintsem úgy. mint nagy hódítók; ők készek valának az ok megszűntével a törvénynek s a törvényt tisztelő fejedelemnek ismét hü lekötelezettéivé lenni, —•"- lök, kik a jog védelmére felállottak, következetesek voltak, midőn mások jogait is tisztelék. Sőt tisztelt képviselőház! többet tett e nemzet; megmenté mindenkor azon dynastiát, mely megsemmisítésére törekedett, mert nem tartá magát jogosítottnak megszegni hitét azért, mivel szerződő féle meg nem tartá azt. A török háborúkról nem szólok, mivel e téren lehetne felhozni ellenem azt, hogy ezen harczok a keresztyénség, s igy a magyar nemzet harczai is valának , szorítkozom tisztán azon hadviselésekre, melyek nem nemzetünk, hanem a dynastía ellenei ellen folytattattak. Midőn Mária Teréziának trónja ingott, s már már porba dőlt, ki menté meg más mint a magyar? azon magyar, melynek szemeiről még le sem száradtak a könyek, melyeket belőlük a Kopp és Karaffa vandalismusai csavartak, azon magyar, kinek a delegatum judicium törvénytelen ítélete által elkobzott javaiból egynek sem adatott vissza csak egy dénár is; mit kaptunk érte? Mária Teréziának 1743-ban július 13-kán gróf Pálffy János nádorhoz irott egy elismerő levelét; — s mi következett ezekre? megkísértetett, hogy mit a 16. és 17-ik században erőszak s csel által kivinni nem lehetett, t. i. megsemmisíttetésünket, keresztül vitetek az Mária Terézia és József alatt socialis utón, denationalisáló modorban. 76*