Képviselőházi napló, 1861. I. kötet • 1861. april 6–junius 1.

Ülésnapok - 1861-28

246 XXVIII. ülés 1861. május 24-kén. Mondatott továbbá, hogyha kétségbe vonatik V. Ferdinándnak lemondása, akkor összeütközésbe jönnénk az örökös tartományok kétségtelen jogaival és az összes diplomatiával. Megvallom, ez igen kényes és sikamlós tárgy, a mi viszonyunkról és az örökös tartományok viszoszonyáról beszélni. Én reám nézve mindegy, tartják-e az örökös tartományok törvényesnek a lemondást vagy nem, nekem csak arra van gondom, mi törvényes minálunk, mert ha ennek fejtegetésébe bocsátkozunk, ebből a roszakarat csakugyan igen könnyen reáluniót hozhatna ki, melyet pedig épen a javaslat oly dicsőségesen megczáfolt, de melyet bebizonyítani a czivilizátorok fél év óta oly nagyon szeretnének. Azonban fordítsuk meg a dolgot, hát ha az örökös tartományok, nem tudom quo fato más fejedelmet akarnának, vagy máshoz jutnának, kérdem, kénytelenek volnánk-e mi azt elfogadni csak azért, mert a sanctio pragmatica azt mondja, hogy a fejedelemnek közösnek kell lenni ? nem azt mondanánk-e mi, mi közünk nekünk a ti fejedelmetekhez? itt a kétoldalú szerződés, mi ezt tartjuk törvényes fejedelemnek, mert a rend ezen van, — mert én részemről az uniót és itt is csak a personáluniót ugy értelmezem, hogy az ad dig érvényes, a mig a mi törvényünk az örökös tartományok érdekeivel összeütközésbe nem jő, mert ha ez áll be, akkor mindenféle unió azonnal megszűnik. Ha pedig ez igy nem áll, akkor ezen alkotmányos magyar nemzet az örökös tartományok szeszélyének volna kitéve. A mi pedig a diplomatiát illeti, ha ez a régi értelemben vétetik, akkor semmi gondom reá, mert ez annyi badarságot tett már, hogy ítéletére nem sokat adok. A régi diplomatiának utjai titkosak, a mienk nyílt; a fegyver nem egyenlő, nem vívhatunk; a titkos machinatiók ellen legjobb fegyver az egyenes ut. Ha pedig van egy ujabbnemü díplomatia, a mint hiszem hogy van, mely a nemzet hangulatát is igénybe szokta venni, ez úgyis érteni fog. Elismerem azt is, hogy közös egyezkedés a nemzet részéről fölirások — a fejedelem részéről királyi válaszok által történik. De itt sem egyezkedésről szó nem lehet, sem uj törvények alkotásáról még szó nincs, csupán az elvett törvények visszaadásáról. Volt továbbá szó a horvátországi sympathiákról és ennek lehető elvesztéséről. Az utolsó hírek szerint ezen sympathiák nem csüngnek még oly vékony szálon, hogy azt egy határozat megszakíthatná, de ha oly vékonyak, akkor azt a fölírassa! bizony meg nem erősíthetjük, mert hiszen ha igaz, hogy eddig országgyűlés ily határozatot nem hozott, mi oka a félszázados egyenetlenségnek. Az 1848-diki törvény csak oly jogokban részesité Horvátországot, mint az ország többi részeit, sareactio talált mégis módot őket tőlünk elidegeníteni. Ok törvényeikhez ragaszkodnak, s a midőn mi is azt teszszük, nem fog semmi gyanú bennök irántunk gerjedni. Történt hivatkozás a törvényes szokásra is a fölirás mellett, de fölfogásom szerint csak akkor lehet törvényes szokásra hivatkozni, ha az esetek egyenlők, de volt-e ehhez hasonló állapot történetünkben ? Miért neveztetik tehát egyik irat levélnek, másik föliratnak ? hiszen maga azon példa, hogy három század óta csak négy fejedelem lépett a magyar trónra, ki nem elődjének uralkodása alattion megkoronázva, mutatja, hogy a még sokkal fontosabb koronázás körül sem volt egyforma eljárás , egyszer a fejedelem életében koronáztatott az uj király, másszor halála után; egyszer azonnal átvette a kormányt, másszor nem ; egyszer azonnal megkoronáztaték halála után, másszor később. Fölfogásom szerint tehát itt mindigaz eset határoz. Mondatott továbbá több oldalról, hogy a fölirásnak óhajtott sikere nem lesz. Ha valaki előre tudja valami eljárásnak sikertelenségét, akkor nem látom át, miként lehet oly eszközhöz nyúlnia. A physica és psychologia szabályai szerint csak egyenlő okoknak lehetnek egyenlő következményei, ha a fölirásnak semmi eredménye nem lesz, és a fölirás és határozat között oly végtelen különbségnek kell lenni, következtetnem kell, hogy a határozatnak jobb eredménye lesz, és méltóztassanak bennünk annyi hazafiságot föltenni, miszerint azért pártoljuk a határozatot, mert annak jo eredményét várjuk. Mondatott továbbá több ízben: ha törésre kerül a dolog, ne mi legyünk oka. — Azt hiszem, azt már a történet bebizonyította, hogy nem mi vagyunk oka , mert a törés nem mai, a törés 1848-ban történt, és bizony nem a mi részünkről; ez csak folytatása a törésnek, és ámbár bizony e nemzetnek keserves okai lehetnének a törésre, ez sem azelőtt, sem ma okot reá nem ad, akár határozat, akár fölirás győzzön. 1848-ban nem volt oka a nemzet a törésnek, mégis mi ittuk meg a levét, a diplomatia nyakunkra tolta a bűnt, és mikor jö el azon idő, vagy cdjő-e, mikor az európai diplomatia vádlólagfog föllépni azok ellen, kik itt a törésnek okozói voltak. Mondatott továbbá a haza sorsának koczkáztatása. Nehéz, keserves vád, ha e vádnak azokat kell érni, kik a lényegben igen, de a formában egyet nem értenek; nehéz vád olyanoktól, kiknek ajakán csügg egy egész nemzet, kiknek szava tapad minden kebelhez. Azonban ilyen esetben hova meneküljön a vádlott, mint szintén azon kisbiróhoz, kit Isten keblünkbe ültetett. Mert a hazát szolgálni több módon lehet, de szeretni csak egy módon. (Helyes! Ugy van!) Azonban miután e vád többször lön ismételve, különösen tegnap gr. Széchenyi képviselő által, legyen szabad egyet megjegyeznem. Előrebocsátom, hogy hasonlítani nem akarok, csak a történt dolgot említem meg. Midőn évtizedek előtt épen a grófnak nagy és halhatatlan apja fölrázá a nemzetet hosszasabb álmából, nem sokára egy párt alakúit, mely kitűzte a haladás és humanitás zászlóját, és ugyanezen ünnepelt férfiak, kik közöl többeket még most is örömmel szemlélhetünk e teremben, ezen pártnak nem-