Országgyűlési irományok, 1958. I. kötet • 1-38. sz.
1958-4 • Törvényjavaslat a Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvéről
134 A javaslat nem változtat azon a jelenlegi helyzeten, hogy a halál tényét és időpontját bizonyítani kell ; amint nincs vélelem az élveszületés, a születések sorrendje, valamint az életbenlét mellett sem, ugyanúgy nincs a halál tényére, valamint annak időpontjára nézve sem. Ilyen sorrend megállapítása ugyanis megnehezítené a jogviszonyok megfelelő rendezését ; bizonyos esetekben még a vélelem megdöntésének lehetősége sem enyhítene számottevően a vélelemből eredő kötöttségen. 2. Az eltűnt személy érdekeit jelenlegi jogunk gondnok kirendelésével oltalmazza (1952 : 23. tvr. 40. §). Gyakorlatilag nem kifogásolható, hogy az eltűnt személy vagyona ennek következtében átmenetileg nem a későbbi örökösök kezéhez jut, mert a gondnok tevékenységének ellenőrzéséről az idevágó szabályok megfelelően gondoskodnak. Ez a megoldás az eltűnt személy érdekei szempontjából meg- nyugatóbb, mint ha az örökösök már akkor a vagyon birtokába léphetnének, amikor még viszonylag nagy a valószínűsége az eltűnt szeméty életben létének. Az eltűnt személy jogviszonyainak végleges rendezésére rendszerint a holtnak nyilvánítás intézménye szolgál. A javaslat a jelenlegi jogszabályok rendelkezéseit, (12.200/1948. (XII. 4.) Korm. sz. rend., 105/1952. (XII. 28.) M. T. sz. r. 10. §) a holtnak nyilvánítás tekintetében bizonyos vonatkozásban módosítja. így mindenekelőtt a holtnak nyilvánítás előfeltételeihez szükséges időmúlást egységesen, minden esetre szólóan öt évben állapítja meg (23. §). Ennél hosszabb határidő indokolatlanul elodázná a jogviszonyok végleges rendezését, ennyi idő viszont a technika jelenlegi fejlettsége mellett általában elegendő arra, hogy az életben levő eltűntről hírt lehessen kapni. A jelenlegi rendkívüli hároméves holtnak-nyilvánítási időt a javaslat elejti, mert annak alkalmazására békés viszonyok között igen ritkán kerülhet sor. Egyébként is viszonylag csekély különbség van a három- és az ötévi holtnak-nyilvánítási idő között, és az egyszerűsítés fontos szempontját is figyelembe kellett venni a határidő megállapításánál. Nyilvánvaló feltétele a holtnak nyilvánításnak, hogy az eltűnt személy életben- létére utaló adatok ne álljanak rendelkezésre. Hogy erre vonatkozóan milyen széleskörű bizonyításra van szükség, azt a bíróság annak figyelembevételével állapítja meg, hogy az érintett személy milyen körülmények között és milyen egészségi állapotban tűnt el ; kikkel állott szorosabb kapcsolatban ; érdekében állott-e, hogy valakivel eltűnése után az érintkezést felvegye vagy halálának látszatát keltse stb. Régi magánjogunk igen vegyes szabályokat tartalmazott a holtnak-nyilvánítási kérelem előterjesztéséhez szükséges időtartam kezdőpontjára vonatkozóan. A javaslat — fenntartva az újabb jogalkotás egyszerű megoldását — kimondja, hogy az öt évet az eltűnéstől kell számítani. A halál napja megállapításának főszabályaként a 24. § (i) bekezdése a bíróság feladatává azt teszi, hogy a halál napját a körülmények mérlegelésével állapítsa meg. A bíróságoknak nyilvánvalóan arra kell törekedniük, hogy a lehetőséghez képest a körülmények mérlegelésével a halál napját megállapítsák, és így a holtnak nyilvánító határozat a valóságos helyzetet tükrözze. Különösen fontos ez akkor, ha az eltűnés és a holtnak-nyilvánítási eljárás lefolytatása közötti időben olyan esemény következik be, amelynek következtében a jogviszonyok rendezése a halál időpontjától függ (pl. az örökös halála vagy hagyaték megnyílása az eltűnt javára). E rendelkezés mellett azonban szükség van kisegítő szabályra is, amely tartalmilag megfelel a jelenleginek. A 24. § (2) bekezdésének rendelkezése szerint ugyanis, ha a körülmények mérlegelése nem vezet eredményre, a halál időpontja az eltűnést követő hónap 15. napja. A holtnak nyilvánító határozat vélelmet létesít amellett, hogy a holtnak nyilvánított személy meghalt (25. § (1) bek.). A holtnak nyilvánítás a holtnak nyilvánított
