Képviselőházi irományok, 1939. XI. kötet • 870-893., XIV-XV. sz.

Irományszámok - 1939-876. Törvényjavaslat országos érdekű vízi munkálatokról

876. szám. 139 patak vize is benne folyt. Hasonló méretűek ezek az árokmaradványok, mint a Nürnberg táján ma is látható »fossa Carolina«, melyet Nagy Károly Kr. u. a IX. században épített azzal a szándékkal, hogy a Majnáról a Dunára át lehessen hajózni. Közel ezer esztendőt pihent ozután a duna-tiszai hajózócsatorna kérdése. A XVIII. század elején, 1715-ben Dillher báró, Szolnok parancsnoka, részletes tervet terjesztett a bécsi udvar elé, mely szerint egy olyan csatorna, mely Pesttől Szolnokig vezetve kötné össze a Dunát a Tiszával, niinden nehézség nélkül és csekély költséggel lenne megépíthető. Dillher a csatorna megépítését rendkívüli gazdasági jelentőségűnek mondja. A sószállítás úgyszólván ingyenessé válnék. A csatorna kiépítése után a Máramarosból hozott fával nemcsak Budára, de a külföldre is potom áron szállíthatnának rengeteg fát, A Tisza temérdek halának Szolnokon nincs ára, az Alföld vízhiánya miatt Pestre nem szállítható. A csatorna mentén a mezőgazdaság szintje emelkednék s a szükséges telepítéseket gyorsabban lehetne végrehajtani. Hadászati szempontból is nagyjelentőségű a csatorna és végül — érdekes szempont — ha a Duna vize a Tiszába folynék, a vízkeveredésben olyan hal tenyészne, mely jóságra és finomságra minden európai halat felülmúlna. A szépen indokolt részletes tervezet a bécsi levéltárban pihen több, mint 200 éve, de nem maradt teljesen felhasználatlanul. Mert amikor fiúörökös hiányában III. Károly király a pragmatica sanctio tör vény beiktatását kívánta elérni, nyilván Dillher tervezetén elindulva, a magyar közhangulat megnyerésére 1723-ban Pozsonyban kiadott második dekrétumának 122. cikkelyében »csatornák berendezéséről« is intézkedik. Szirmay Antal is megemlít az Országgyűlés elé is terjesztett több csatornatervet, köztük a Tisza-Kőrös (Tiszadob-Mezőtúr) közötti vízvezető csatornáét, amely több mint kétszázéves késéssel már megvalósításra is került, mint az Alföld öntözésének hajózható főcsatornája; megemlíti továbbá a Duna és a Tisza között létesítendő két csatorna tervét éspedig Váctól vagy Pesttől kiindulva Monoron át a Tápió és a Zagyva medrét felhasználva Szolnokig, valamint Kalocsától Zombor felé s onnan a Tiszáig vezető csatornának a tervezetét. Ez az utóbbi terv Ferenccsatorna néven a XIX. század elején 1802-ben részben meg is valósult, A többi az országos levéltárban nyugszik. A XVIII. század magyar országgyűlései a folytonos háborúskodások következményeiként előállott súlyos pénzügyi helyzetben nem valósíthatták meg az előttük fekvő terveket, II. József mégis megbízta E. I. Maire francia mérnököt, hogy tervezzen az egész osztrák-magyar monarchiára kiterjedő hajózóúti hálózatot. II, Lipót rövid uralkodása alatt elrendelte a hajózás ügyében hozandó törvények tanulmányozását olyképen, hogy az országgyűlés által kirendelendő bizottságokban tanácskozás alá vétessék »a közkereskedelem előmozdításának és sokféle akadályai elhárításának terve, hová az utak s csatornák és folyók szabályozása tartoznak«. Az 1789. évben Schönstem Ferenc budai udvari tanácsos javasolta a bécsi udvarnak egy Pest—Szolnok közti hajócsatorna építését, melyet a Rákos, Gálya és Zagyva, vagy a Cegléd és Kecskemét vidékén lévő mocsarak, vagy a Csörszárka medrében lehetne vezetni. A kancelláriának tetszett a gondolat. Utasítására a budai m. kir. helytartótanács Ballá Antal, Pest vármegye földmérőjével elvégeztette a tervezést. Az Országos Levéltárban lévő terv szerint a csatorna Pesttől kiindulva Péterin, Püisen, Irsán, Cegléden és Abonyon át érte el Szolnokot. A terv felülvizsgálatával megbízott Sax osztrák építési igazgató új csatornanyomok tanulmányozása alapján mellőzni javasolta a Ballá féle szolnoki vonalat és legalkalmasabbnak egy olyan Pest—Haraszti—Kecskemét—Csongrád közötti 18* \