Képviselőházi irományok, 1935. VIII. kötet • 468-545. sz.
Irományszámok - 1935-545. Törvényjavaslat a gazdasági munkavállalók kötelező öregségi biztosításáról
334 545. szám. lalók az előző foglalkozásukra kiterjedő kötelező biztosításban szerzett jogaikat ne veszítsék el. Ezért szükséges, hogy a különböző társadalombiztosítási intézmények között a járuléktartalékok átutalása, a várakozási idő beszámítása és a szolgáltatások nyújtása tekintetében viszonosság álljon fenn. Ilyen viszonosságot teremtenek az 1928 : XL. t.-c. 129., 148. és 149. §-ai az e törvénycikkben szabályozott kötelező biztosítást ellátó intézmények (OTI, MABI, elismert vállalati nyugdíjpénztárak) között, valamint az 1936: XXXVI. t.-c. 9. §-ában foglalt rendelkezések az Országos Mezőgazdasági Biztosító Intézet gazdatiszti nyugdíjbiztosítási ágazata és az 1928 : XL. törvénycikk alapján működő társadalombiztosítási intézmények között. A gazdasági munkavállalók öregségi biztosításával kapcsolatban azonban a biztosítási viszonosság szabályozása nehezebb, mint az előbb említett biztosításokban, mert a törvényjavaslatban tárgyalt öregségi biztosítás szervezete és szolgáltatási rendszere a már működő hazai öregségi biztosítási rendszerektől eltérő. A viszonosság kérdésének részletes szabályozásánál a megoldásra váró feladatoknak olyan tömege jelentkezik, hogy azok rendezése a törvény keretébe nem illeszthető be és így rendeleti úton kell azt megoldani. A 12. §-hoz. A törvényjavaslat az elöregedett munkavállalókról biztosítás útján, tehát a szolgáltatások és ellenszolgáltatások kölcsönössége alapján kíván gondoskodni. Az előzőkben rámutattam azonban már arra, hogy — az adott lehetőségek határain belül — azokról a munkavállalókról is gondoskodni kívánok, akik a biztosítás bevezetésekor már olyan magas életkorban lesznek, hogy annak szolgáltatásaira igényjogosultságot szerezni nem tudnának, bár egész életüket mezőgazdasági munkában töltötték és így méltányos elbánásra érdemesek. Elsősorban azokról a munkavállalókról kell gondoskodni, akik a biztosítás bevezetésekor 65. életévüket már betöltötték. Az ilyen munkavállalókról való gondoskodás tulajdonképpen meghaladja a társadalombiztosítás feladatkörét, miért is az öregségi kötelező biztosítások megszervezésénél ezt a kérdést rendszerint figyelmen kívül hagyják, vagy pedig az ezekről a munkavállalókról való gondoskodást a kötelező biztosítástól függetlenül oldják meg. A javaslat ezt a gondoskodást szervesen kívánja beépíteni a kötelező biztosítás rendszerébe. Ezt a célt szolgálja e §-nak az a rendelkezése, amely szerint a törvény hatálybalépése előtt gazdasági munkában eltöltött időből annyi évet lehet a várakozási időbe számítani, mint ahány évvel a munkavállaló a törvény hatálybalépése idején az 50. életévét túlhaladta. Ezek szerint az a munkavállaló, aki a törvény hatálybalépése idején a 65. életévét betöltötte, 15 évnek beszámítását kérheti, tehát már a törvény hatálybalépése után azonnal jogot szerez a járadékra ; az a munkavállaló pedig, aki a törvény hatálybalépése idején pl. 60 éves, tehát az 50. életévét 10 évvel haladta túl, 10 évnek a beszámítását kérheti. Ennek 65 éves koráig még 5 évet kell a biztosításra kötelezett foglalkozásban eltölteni, hogy igényjogosultsága az öregségi járadékra megnyíljék. E §. a törvény hatálybalépése előtt gazdasági munka- (szolgálati) viszonyban eltöltött évek beszámítása tekintetében kettős korhatárt állít fel. A számításbavehető évek számának megállapításánál azt nézi, hogy a munkavállaló a törvény hatálybalépésekor az 50. életévét hány évvel haladta túl. Ezzel szemben megadja a lehetőséget olyan évek számításbavételére is, amelyeket a munkavállaló 50. életévének betöltése előtt, de 45 éves kora után töltött el gazdasági munkavállalói viszonyban. E rendelkezés a gyakorlati életet nézi és szociális célkitűzést szolgál. Az ugyanis, ha a várakozási időbe csak az 50. életév betöltése után gazdasági munka- (szolgálati) viszonyban eltöltött éveket lehetne számításba venni, azzal a következménnyel járna, hogy ha a munkavállaló a
