Képviselőházi irományok, 1935. VIII. kötet • 468-545. sz.
Irományszámok - 1935-545. Törvényjavaslat a gazdasági munkavállalók kötelező öregségi biztosításáról
328 545. szám. létesített intézményre bíznók, mind a gazdaságosság, mind pedig az ügyvitel észszerűségének elve ellen vétenénk. Gazdaságos ez a megoldás, mert szükségtelenné teszi mindazokat a kiadásokat, amelyek új intézmény létesítésével együtt járnak és feleslegessé teszi új ügyviteli szervezet megteremtését, észszerű, mert a biztosítás ellátását a már meglévő, megfelelő gyakorlattal rendelkező ügyvitelnek aránylag kismértékű kiegészítésével teszi lehetővé. A javaslat a gazdasági munkavállalók öregségi biztosítását mint kötelező biztosítást kívánja.bevezetni. A biztosításnak kötelező módon való megoldására az indított, hogy az önkéntes biztosítás sem hazánkban, sem a külföldi államok nagy részében nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Köztudomású, hogy a gazdasági munkavállalók rokkantsági és haláleseti biztosítását, mint önkéntes biztosítást már a magyar mezőgazdasági társadalombiztosítás alaptörvénye, az 1900 : XVI. törvénycikk bevezette. Ez a törvény nem volt eredmények híj jávai, azonban a felölelt tagok száma a gazdasági munkavállalók számának csak egészen kis hányada lévén, azt a nemes célkitűzést, hogy önkéntes alapon a gazdasági munkás és törpebirtokos osztály túlnyomórésze bevonuljon a rokkantsági biztosítás körébe — nem tudta megvalósítani. Ugyancsak önkéntes biztosítás alapján kívánta megoldani az 1912: VIII. törvénycikk a mezőgazdasági munkavállalók öregségi biztosítását is. Az e törvénynyel szervezett nyugdíj csoport azonban annak ellenére, hogy a biztosítási díjakkal arányban nem álló előnyös szolgáltatásokat nyújt tagjainak, Nagymagyarországon is csak 30.136 tagot tudott gyűjteni. A háború után pedig ez az öregségi biztosítási csoport teljesen elsorvadt, annak ellenére, hogy az Intézet a segétyeket magasan felértékelte és az érdekeltek körében széleskörű propagandát fejtett ki. A gazdasági munkavállalók önkéntes öregségi és rokkantsági biztosítása tehát Magyarországon nem vált be. De a külföldi példák is azt mutatják, hogy az önkéntes öregségi és rokkantsági biztosítás csak ott tud némi eredményt felmutatni, ahol az érdekelt népréteg kereseti viszonyai az öregség idejére való takarékoskodást könnyűvé teszik és az önkéntes biztosításhoz a közületek is jelentékeny összeggel járulnak hozzá. Ezzel szemben a biztosítási kényszer gondolatával a közvélemény már megbarátkozott és a kötelező biztosítás mind hazánkban, mind a legtöbb európai államban eredményesen működik. A 2. §-hoz. A javaslat 1. §-a az Öregségi biztosítás körébe a férfi gazdasági munkavállalókat vonja be. A gazdasági munkavállalói elnevezés gyűjtőfogalom mindazokra, akik a mezőgazdaság, az erdőgazdasági termelés, állattenyésztés, halászat, kertészet, szőlőmívelés, selymészet vagy méhészet körében végzett bérmunkából tartják fenn magukat. Munkajogunk azonban a gazdasági munkavállalókat különböző csoportokba osztja. Ezért fel kell sorolnom, hogy a gazdasági munkavállaló fogalmába a munkajogunkban ismert mely munkavállalói kategóriák tartoznak. A részletezésnél a vonatkozó munkajogi törvényekre hivatkozást is célszerűnek láttam, Ezek közül elsősorban a gazdasági munkavállalók két főcsoportjának, a gazdasági cselédek és a gazdasági munkások jogviszonyait szabályozó törvényeknek, az 1907 : XLV. és az 1898 : II. törvénycikkeknek van jelentősége. A joggyakorlat az e törvényekben foglalt meghatározások alapján a gazdasági cseléd és a gazdasági munkás fogalmát pontosan körvonalazta. így például : az, aki arra kötelezi magát, hogy gazdaságban személyes és folytonos szolgálatokat valamely időszakhoz viszonyított bérért (időbérért) teljesít legalább egy hónapon át s ennélfogva egész munkaerejét és idejét a gazda részére köti le, gazdasági cseléd. Ezzel szemben az, aki valamely időszaki (eseti) mezegazdasági munkának elvégzésére részért, szakmány- vagy akkordbórért, tehát vállalatszerűén
