Képviselőházi irományok, 1935. IV. kötet • 197-238. sz.

Irományszámok - 1935-197. Törvényjavaslat az ipari közigazgatás egyes kérdéseinek szabályozásáról

197. szám. 1^ személyében vagy üzletvezetője személyében igazolja. A személyjogon gyakorló iparosnak halála után az ipart önként értetődően folytathatják az életben maradt házastárs és az arra jogosult kiskorú hátramaradottak. Ezzel a rendelkezéssel az ipari reál jogok visszafejlődnek eredeti állapotukhoz, a személyjogú ipargyakorláshoz. A szakasznak azt a rendelkezését, hogy a reáljog abban az esetben is megszűnik, ha tulajdonosa, illetőleg a bérlő az ipart egy éven át nem gyakorolja, már az 1922 : XII. t.-c. 44. §-ának harmadik bekezdése tartalmazta. A 15. §-hoz. Az ipar gyakorlását illetőleg régen sérelmezik a kézműiparosok, hogy munkaegyesítés címén az iparosok a készítményeik forgalombahozásához szükséges olyan burkolatokat is elkészíthetik, amelyek önállóan is forgalomnak tárgyai és egyúttal valamely képesítéshez kötött ipar munkakörébe tartoznak. Különösen a kádár-, bádogos- stb. ipar teszi panasz tárgyává, hogy egyes üzemek a forgalombahozatal céljából szükséges hordókat, tartályokat saját üzemükben készítik el, aminek az a következménye, hogy az ezek készítésével foglalkozó kézművesipar mindig súlyosabb anyagi helyzetbe kerül. Indokoltnak mutatkozik tehát a munkaegyesítés címén előállítható készítmények köréből az említett burkolatokat kivenni. A 16—17. §-okhoz. Iparosságunkra igen nagy sérelem az 1922 : XII. t.-c. 47. §-a. E szakasz szerint a kereskedő kereskedelmi szakmára szóló iparigazolványa alapján az üzletkörébe tartozó áruk elkészítésére megrendeléseket vehet át, az általa eladott áruk átalakítását, javítását elvállalhatja és ebből a célból mértéket is vehet, de a megrendelt áruk elkészítését, illetőleg az áruk átalakítását és javítását, amennyiben ezeknek a munkáknak végzése valamely képesítéshez kötött ipar munkakörébe tartozik, csak az illető munka végzésére jogosult iparossal végeztetheti. A szóbanlévő rendelkezésnek főképpen az volt a célja, hogy azokban a községekben, ahol megfelelő iparos nincsen, a kereskedő, amennyiben a vevő igényének megfelelő készáruval nem rendelkezik, a megrendelés átvételével és a kisiparos munkájának igénybevételével kielégíthesse a közönség igényeit. A kereskedők közül azonban számosan nem tartották be a rendelkezéseket. így egyesek olyan áruk elkészítésére is vettek át megrendelést, amely áruk üzletkörükbe nem tartoztak, mások egyes árukból csupán néhány darabot, azaz csak színleges raktárt tartottak abból a célból, hogy ezen a címen megrendeléseket vehessenek át, sőt egyes kereskedők a megrendelt árut nem az iparra jogosított iparosokkal készíttették el, hanem a képesítéshez kötött ipar munkakörébe tartozó munkát maguk, illetve alkalmazottaik végezték el. A kézműipar azt is kifogásolta, hogy a kereskedő tulajdonképpen csupán közvetítő tevékenysége fejében a vételár jelentős részét magának tartja meg és ilyképpen a kézműiparos, aki az érdemleges munkát elvégzi, úgyszólván bérmunkás helyzetébe kerül, különösen igen gyakori ez abban az esetben, amikor a kereskedő az anyagot raktárából adja az iparosnak feldolgozás végett. A 113.906/1932. K. M. számú rendelet ezeket a rendellenességeket is meg akarta szüntetni; egyebek között a kereskedőt munkanapló vezetésére kötelezte, amelybe be kell jegyeznie, hogy a megrendelés átvétele folytán szükséges ipari munkát mely iparos végzi el, —• azonban ezeknek a rendelkezéseknek sem volt meg a kellő foganatjuk. A panaszok leggyakrabban a ruházati iparban merültek fel és az elfajulás olyan méreteket öltött, hogy pl. a készruhakereskedő már a hozzávitt szövetből is vállalta a mértékszerinti készítést. Ezek a körülmények tették indokolttá az iparos és a kereskedő üzletkörének élesebb szétválasztását s a cipő, férfi- és Képv. iromány. 1935—1940. IV. kötet. 3