Nemzetgyűlési irományok, 1922. XVI. kötet • 932-999. sz.

Irományszámok - 1922-984. Indítvány, illetve törvényjavaslat az 1918. október 31. napja óta lezajlott forradalmak ideje alatt elkövetett bűncselekmények miatt, valamint az 1921:III. t.-c. alapján eléítélteknek és terhelteknek közkegyelemben való részesítéséről

428 984. szám. bűncselekmények elkövetése címén ítélték el az ezen célból megalakult ötös bírói tanácsok. Ezen tanácsok elé kerülő vádlottak mindegyike vagy gyüV kossággal, illetve gyilkosságban, való bűnrészességgel, vagy lopással, zsarolással, magánlaksértéssel, avagy személyes szabadság megsértésével, az esetek csekély hányadánál lázadással, vagy izgatással volt vádolva. Vagyis csupa olyan bűncselekményekkel, amelyek a büntetőtörvényköny szerint közönséges bűncselekmények. Az emigrációban élők egy része hasonló cselekmények elkövetésének a gyanúja alatt áll, míg egy másik része az ellenforradalmi idők rémségei elől volt kénytelen kimenekülni az országból. Ez az utóbbi, kisebbik csoport azonban szintén nem térhet vissza a hazájába, mert az 1921. évi III. t.-c. 1—8. §§-aiba ütköző cselekmények miatt van ellenük eljárás folyamatban, amelyek tisztára politikai jellegű cselekmények. Ami már most az elítéltek cselekményeit, továbbá az emigrációban élőknek a 4.039/1919. M. E. számú rendelet hatálya alá eső cselekményeit illeti: kétségtelenül megállapítható, hogy azok nem közönséges, hanem körülményeik és tartalmuk szerint voltaképen politikai jellegű bűncselekmények. A szó szorosabb értelmében vett közönséges bűncselekményeket ezek az emberek nem követtek el. Nem a saját elhatározásuk vagy akaratuk és nem önző érdekük irányította őket a cselekményeik elkövetésében. Ezek az emberek történelmi és gazdasági erők következményeként létrejött és el nem hárítható, egészen új gazdasági és politikai berendezkedésű államszervezet gépezetébe illeszkedtek bele, mint funkcionáriusok. Amikor pozícióikat elfoglalták, a korábbi értelemben vett törvényes rend az élet valóságában már nem állott fönn { annak helyét már más, az akkori idők kényszere folytán előállott rendszer foglalta el. Ennek a rendszernek, de facto, volt kormányzata, meg voltak a mindenkire kötelező rendeletei, később pedig új alkotmánya, amelynek a keretében a vett rendeleteknek mindenki föltétlenül engedelmeskedni tartozott. Ha már most sorra vesszük az összes, a gyorsított eljárás szabályai szerint lefolytatott, avagy még folyamatban levő vád béli cselekményeket, akkor kitűnik, hogy azok egyrésze, akit például gyilkossággal, gyilkosság bűntettének bűnrészessége miatt mondottak ki bűnösnek, az valójában nem követett el bűncselekményt, mert, mint katonai közeg, felsőbb parancsra tette azt, amit elkövetett. Hiányzott tehát a bűncselekmény elkövetéséhez szükséges önálló elhatározás, a szándékosság, a bűntudat. Es ha mi nem is értünk egyet azzal, hogy akár felsőbb parancsra, akár saját elhatározásból, bárki is jogot formáljon a mások életének a kioltásához : mégis különbséget*tudunk tenni az ilyen körülmények között létrejött cselekmény és a közönséges gyilkosság bűncselekménye között. És azt a nem vitatható tényt, hogy a vádlott nem a saját elhatározásából, hanem felsőbb parancsra cselekedett, az ítélet meghozatalánál minden, körülmények között a vádlott mentségére írnánk. E mellett a cselekmény elkövetőiből hiányzott a bűntudat. Kivétel nélkül meg voltak győződve arról, hogy cselekedetük helyes. Senkinek sem jutott eszébe az, hogyha követi az akkori de facto kormányzat rendeleteiben foglalt utasításokat, akkor ezáltal bűncselekményt követ el, mert a büntetőjogi felelősség alapvető szabálya, hogy szándékról a jogellenesség vagy legalább is a tiltottság tudata nélkül nem lehet szó. A 4.039/1919. M. E. számú rendelet alapján lefolytatott, vagy az emigránsok egy része ellen ezen az alapon lefolytatandó bírói eljárás tehát nem nyugszik azon a szilárd jogalapon, amelyen nyugodna akkor, hogyha a bírói tanácsok mérlegelték volna, vagy a most folyamatba levő perekben mér-