Nemzetgyűlési irományok, 1922. XII. kötet • 518-660., III. sz.

Irományszámok - 1922-570. Törvényjavaslat az 1922/23. költségvetési év első hat hónapjában viselendő közterhekről és fedezendő állami kiadásokról szóló 1922:XVII. törvénycikk 6. §-ának részleges módosítása s ezzel kapcsolatos katonai igazságszolgáltatási rendelkezése tárgyában

57Ö. szám. 289 a magyar közjog soha el nem ismerte s hogy ehhez képest a szóbanforgó jogszabályok alkalmazása felől rendelkező törvényeink — mint pl, a katonai bűnvádi perrendtartásról szóló 1912 : XXXIL, illetve XXXIII. törvénycikk vagy legutóbbi törvényeink közül a katonai büntető jogszabályokban megállapított értékhatároknak stb., felemeléséről szóló 1922 : XVIII. törvénycikk — mindenkor óvatosan kerülték a kérdéses jogszabály egyes szakaszainak oly számszerű idézését, amely ennek a »törvóny«-ül el nem ismert jogszabálynak törvényi úton történő mintegy novelláris kiegészítését jelenthette volna, hanem ehelyett bizonyos körülírásokat használtak. Ettől a szokástól ezúttal — midőn egy új katonai büntetőtörvénykönyv szerkesztésének munkálatai már amúgy is folyamatban vannak s megfelelően előrehaladtak — eltérni kívánatosnak nem mutatkozott s ezért használta a javaslat a cselekménynek oly körülírását, amellyel a 2. §. minden idézés nélkül is hozzásimul, illetve beilleszkedik a jelenlegi * katonai büntetőtörvény« idevágó szakaszainak rendszerébe. A büntetési tételt érintően megemlítést igényel továbbá, hogy a javaslat nem követi a jelenlegi katonai büntetőtörvénynek a békebeli kémkedésre vonatkozó (325.) §-ában foglalt azt megkülönböztetést, mely kétféle — egy enyhébb és egy súlyosabb büntetési tételt ismer és pedig a szerint, hogy «a kémkedés eredménye az idegen államnak vagy a lázadóknak már valóban tudomására is adatott-e vagy sem.« A gyakorlatban ugyanis a legritkább esetben bizonyítható az, hogy a kémkedés anyagául szolgáló adatok tényleg birtokába is jutottak annak, akinek érdekében a kémkedés elkövettetett s a cselekmény veszélyessége a szóbanforgó ténykörülmény nélkül is nyilvánvaló, ha megfontoltatik, hogy a kémnek igyekezete a dolog természete szerint mindenkor arra irányul, hogy adatait megfelelően értékesítse s mindent elkövet ennek a célnak sikeresítóse érdekében. A szigorú büntetési tétel tehát siker bebizonyíthatóságának hiányában is indokolt s a törvény teljes szigorának a szóbanforgó feltételhez való kötése arra vezetne, hogy a legveszélyesebb kémet is aránylag enyhe büntetés érné. A háborús, illetve ezzel egy tekintet alá eső időben elkövetett kémkedésre egyébiránt a jelenlegi katonai büntetőtörvény sem tartalmazza a szóbanforgó megkülönböztetést s a katonai büntetőtörvény megalkotása óta megváltozott viszonyok szerint a békebeli kémkedés veszélyessége és jelentősége semmiben sem marad mögötte a háború idején elkövetettnek és immár nem az utóbbi tekintendő a feltétlenül veszélyesebbnek, mely tekintetben elég egyfelől azokra a keresztülviteli nehézségekre utalni, amelyek háború idején a fokozott óvó intézkedések folytán torlódnak a kémek munkája elé, másfelől a háborús hírszerzésnek arra a tökéletesedésére reámutatni, amely az észlelés és következtetés számtalan módozatával nyújt tájékoztatást az ellenség hadi állapota, mozdulatai, hadműveletei stb. tekintetében s amelynek folytán a kémek útjáni adatszerzés épen háború idején veszít sokat a maga jelentőségéből. A javaslat 2. §-ának második bekezdését az teszi szükségessé, hogy a »katonai büntetőtörvény« 322. §-ának utolsó bekezdése a bár háborús (illetve ezzel egy tekintet alá eső) előkészületek idején elkövetett kémkedésre enyhébb és pedig ugyanoly büntetési tételt szab, mint a »békebeli« kémkedésre, ha a kémnek — illetve miként a katonai büntetőtörvény 322. §. utolsó bekezdése mondja: »a kémkedés főbűnösének vagy bűntársának« — a szóbanforgó előkészületekről tudomása nem volt. Ellenmondás, illetve következetlenség támadna tehát a katonai büntetőjog Az 1922. évi június hó 16-ára összehívott nemzetgyűlés irományai. XII. kötet 37