Nemzetgyűlési irományok, 1922. XI. kötet • 480-317. sz.
Irományszámok - 1922-480. Törvényjavaslat a vámjog szabályozásáról
480. szám. 147 módja az, hogy a vámtarifa az érték vám kiszabása alapjául vehető áruérték maximális határát szabja meg olykép, hogy az egyébként értékvám alá eső árukra is súly vámot állapít meg arra az esetre, ha a vámmegterhelés az értékszázalék alapján, a súlyegységre vonatkoztatva, a tarifában megállapított maximumot meghaladja. Ennek az a hatása, hogy csak a kisebb egységértékkel bíró áruk esnek értékvám alá. így jár el pl. az 1907: LIII. t.-cikkbe foglalt vámtarifa, amidőn a fennebb már említett 622. és 625. számai utáni »Jegyzet«-ben kimondja, hogy : »Ha ezen (15%-os) értékvám alkalmazásakor oly vámmegterhelés állana e£o, mely 100 kilóg rammonJcint 120 koronát meghalad, a vám ezen 120 koronát tevő tétel szerint szedendő.« Ennél a vámmegterhelésnél tehát az érték vám súlyvámmá változik át. Erre vonatkozik a 118. §. második bekezdése végén foglalt második alternatíva. Önként érthető, hogy az értékvámoknak a rendeleti úton közzétett »átlagos kereskedelmi értékek«, vagy a most említett, ú. n. »maximális« érték alapján történő kiszabása nem foglalhat helyet minden esetben, hanem mindig voltak és lesznek esetek, amelyekben az értékvámot az ú. n. »valóságos értek* alapján kell kiszabni. Minthogy pedig ilyen esetben az áruszámla nem nyújt mindig teljesen megbízható alapot az igazi eladási ár megállapítására, szükséges oly korrektivumokról gondoskodni, amelyek segélyével ezt az árat à lehetőségig megbízhatóan meg lehessen állapítani. Ezt a célt szolgálja a 118-ik §. két utolsó bekezdése,. Az itt szabályozott eljárás — melyet nem szabad összetéveszteni sem a vámkiszabásnak a 120. §.-ban tárgyalt helyesbítésével, sem a 146. §.-ban tárgyalt fellebbvitellel a vámkiszabásból keletkező vitás ügyekben — lényegében megfelel az eddigi jogállapotnak és ettől leg-inkább annyiban tér el, amennyiben a javaslat mellőzi a vámügyi tanács közreműködését, egyrészt mert ez a szerv a tapasztalatok szerint túl nehézkesnek bizonyult, másrészt, mert ennek működése, úgy mint ezt az 1907 : LIII. törvénycikk végrehajtása iránti utasítás 9. §.-a szabályozza, már túlmegy a vámkiszabásnál közreműködő szakértő szerepén és inkább már jogorvoslat jellegével bír. Az utolsó bekezdésnek a szakértői becslés költségeinek viselésére, továbbá — a megállapítottnál 20°/o-kal kisebb érték bevallása esetében — a jövedéki büntető eljárás megindítására vonatkozó rendelkezései, abban az esetben, ha a vámadós a vámhivatal értékmegállapítását fellebbvitellel támadja meg, önként érthetőleg csak a vitás kérdés felsőbb, jogérvényes eldöntése után kerülnek alkalmazásra. Az előbbeni rendelkezés abban, hogy a szakértői becslés költségeit csak 5%-nál nagyobb eltérés esetében rója a vámadósra, méltányosan számol az ármegállapítástól ágyszólván el válasz thatlan bizony- • talansággal és a rövidebb idő alatt is bekövetkezhető árhullámzásokkal, az utóbbi rendelkezés pedig egyrészt az államot közegeinek szándékos félrevezetése ellen van hivatva biztosítani, másrészt azonban a 20°/o-os értékhatár megállapításával még fokozottabb méltányosságot* biztosít a vámadós részére, mint az előbbeni rendszabály. A 119. §. a vámtartozás kikerekítését illetőleg tisztán az ügymenet egyszerűsítését célzó rendelkezést tartalmaz. A javaslat a pénzérték ingadozása miatt mellőzi annak a határnak a törvényben megrögzítését, amelyen belül ez a kikerekítós megtörténhetik, hanem ezt a pénzügyminiszterre bízza. Már fennebb, a 118. §. utolsó két bekezdésének megokolásánál volt szerencsém arra utalni, hogy az ezekben a bekezdésekben foglaltakat nem szabad összetéveszteni azokkal a jogorvoslatokkal, amelyekről a 146. §. ren19*
