Nemzetgyűlési irományok, 1922. III. kötet • 82-110. sz.
Irományszámok - 1922-87. Törvényjavaslat az erdőbirtokhitelről
56 87. szám. erdők között az erdofentartás biztosításának kérdésénél különbséget tenni nem lehet és nem is szabad. Az a körülmény, hogy az üzemtervszerű gazdálkodás kötelezettsége a magántulajdonú erdőbirtokra nem vonatkozott, azt eredményezte, hogy az. erdőgazdálkodáshoz elengedhetetlenül szükséges fátokét a birtokosok nemcsak kikezdték, de sok esetben teljesen fel is használták s ezzel az erdőgazdálkodás létalapjait semmisítették meg. Bizonyára másként alakul a helyzet akkor, ha az erdő birtokhitel kérdését jó eleve rendezik és ha az erdőállomány hitelképességét biztosítják. A hitelintézetek ugyanis rendszerint csak a talajra hajlandók hitelt nyújtani, erdőre nem, még pedig nyilván abból folyólag, mert a záloglevelek biztosításáról szóló 1876. évi XXXVI. t.-c. 13. §-ának második bekezdése szerint a kölcsönösszeg csak az erdő talaj értéke 1 /s-ig terjedhet. Az erdő fentartásának s ezzel a hitelezésnek nem volt a múltban és máig sincs garanciális biztosítéka. Pedig kívánatos, hogy a rendszerint kevés értékű erdőtalajon lévő, nem egyszer nagyértékű faállomány hitelképes legyen, mert éppen az élőfakészlet nagy értéke biztosíthatja a tulajdonos hiteligényeit. E nélkül a fahasználatokban nem korlátozott birtokos az erdő faállományát dobta a legutóbbi időkig áldozatul, hogy pénzszükségletét kielégítse. Addig is, amíg tételes törvénnyel kötelezhetők lesznek a szabadforgalmú erdők birtokosai az okszerű gazdálkodásra, pár év előtt a háború esetére szóló kivételes hatalom alapján kiadott rendelettel mondotta ki a kormány azt, hogy minden erdőbirtokos csak az okszerűség arányában használhatja erdeje fatermését. Mindazonáltal ezzel a kormányintézkedéssel még korántsem sikerült az erdofentartás érdekeit egészen biztosítani, s az okszerű erdőgazdálkodás érvényesülését az ilyen tulajdonjogú erdőkben is elősegíteni. A múltban különben nem csak a szabadforgalmú birtokok tulajdonosai pusztították ólőfakészletűket, erdőállományukat, hanem a korlátolt forgalmú birtokok tulajdonosai is, akik nem egyszer kérelmezték, hogy az üzemterv szerint 10—20 év alatt termelhető fakészletüket egyszerre értékesíthessék. Ha egy község .pl. templomtornyot, vagy jegyzőlakást építeni kívánt ; ha egy város vízvezetéket, vagy csatornázást tervezett ; legegyszerűbb hitelműveletnek látta és találja ma is azt, hogy 10—20 évi fatermésének előre és egyszerre való igénybevételéhez kérje a kormány hozzájárulását. A múltban — rendszerint külső befolyásokra — gyakran honorálták is az ilyen kórelmeket, amelyek révén azután nem egy közület erdejének számottevő része került egyszerre eladásra s ennek révén nem egyszer és nem egy erdőbirtokon jó időre megsemmisült az okszerű erdőgazdálkodás létalapja. Mennyi erdő lett volna megmenthető, ha az erdőbirtokhitel kérdése rendezve lett volna s ha ennek révén arra utalták volna a kérelmezőket, hogy erdejük levágása helyett kölcsönt vegyenek fel az erdőbirtokra. És mekkora értékek lettek volna megmenthetők a közületek részére csak az által is, ha pl. a mai árakon értékesíthetik a 8 óv előtt megtörtént 10 éves faeladás azt a két évi fatermését, amelyet hitelszükséglet kielégítése érdekében már nyolc év előtt adtak el ! Nyolc év növedékével tömegben is nagyobb lett volna ez, mint akkor volt ; ami nagyobb tételeknél éppen nem alárendelt különbség. Az erdőbirtokhitel kérdésének teljes rendezetlensége azonban nemcsak az erdők fentartásának kérdésénél volt hátrányosan érezhető. A hitelképesség hiánya hátrányosan befolyásolta a belterjes gazdálkodás kifejlődését is. Hány nagyobb birtok volt forgótőke "hiányában kénytelen 10—20 évre
