Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.

Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről

85. szám. 71 hogy a javaslat újból be akarja hozni az öröklési illeték mellett az ingatlan vagyonátruházási illetéket. Helyesnek tartjuk ezt annál is inkább, mert ezt a külön ingatlan vagyonátruházási illetéket az ajándékozási illeték mellett az 1918. évi XI. t.-c. is fentartotta, már pedig felfogásunk szerint elvi szempontból nem szabad különbséget tenni az ingyenes vagyonátruházások között csupán azért, mert az egyik élők között, a másik pedig az előző tulajdonos halála következtében állott be. Az ajándékozás úgyis legnagyobbrészt olyanok között szokott történni, akik egymástól az Öröklésre is jogosítva vannak, és ha a kétféle ingyenes szerzés nem azonos szabályok szerint vonatnék illeték alá, az érdekeltek a viszonyokhoz képest a különböző szabályokat a kincstár megrövidítésére használhatnák ki. Az ingatlan vagyonátruházási illeték visszaállítása már egymagában mintegy 12 szakasz módosítását teszi szükségessé. _ A másik ok a következő : Az 1918, évi XI. törvény megalkotásakor még Ausztriával szoros állami kapcsolatban éltünk. Ez a szoros kapcsolat, ha nem is szükségessé, de legalább is célszerűvé tette, hogy az öröklési illetéket is Ausztriával egyöntetű alapelvek mellett szabályozzuk. Ausztria pedig az öröklési illeték szabályozása tárgyában már 1915. szeptember 15-én kiadott császári rendelettel állást foglalt. Ez a rendelet szabályozta oly módon az illeték kétféle fokozatosságát, amint azt az 1918. évi XI. törvény is tette. Az egyöntetűség kedvéért sorolta a törvény az örökösöket az Örökhagyóhoz való rokonsági viszonyuk szerint három csoportba, és az egyöntetűség kedvéért állapította meg a törvény az illeték kulcsait az örökölt vagy ajándékba kapott vagyon értékéhez képest hat fokozatban. Ez a szabályozás azonban már akkor sem volt megfelelő. Még kevésbé lehet azt fentartani a mai változott viszonyok között. Ez a szabályozás ugyanis csak kevéssé használja ki az örökös és az örökhagyó közötti rokonsági viszony közelségére ós távolságára alapított fokozatosságot. Ha természetesnek fogadjuk is el, hogy a szülő fáradságos munkával szerzett vagy takarékossággal megtartott örökölt vagyonának várományosa a gyermek, ugyanebben a mértékben nem igényelheti a gyermek által szerzett vagyont az apa, de még kevésbé a testvér vagy ennek leszármazója s még ezeknél is kevesebb igényt tarthat erre az örökhagyó szülőjének testvére vagy ennek gyermeke. Ennél a foknál pedig a rokoni érzés is rendesen annyira elhalványodik, hogy a törvényes öröklésnek ezen a fokon túl már alig van jogosultsága. Ha. továbbá elismerjük is azt, hogy a támasz nélkül maradt feleség, különösen ha kiskorú gyermeket kell felnevelnie, jogosan tarthat igényt elhunyt férje vagyonára, illetve ennek a vagyonnak haszonélvezetére, nem mondhatjuk ezt el a férjről, aki a korábban elhunyt feleség vagyonát örökli. A modern adóztatási elveknek jobban megfelel tehát, ha — a keresők ós eltartottak viszonyát is szem előtt tartva — az illetékkulcsot ebben az irányban is megfelelőbben dolgozzuk ki. Ezeknek a szempontoknak figyelembe vétele mellett azonban gondot kell fordítani arra is, hogy lehetővé tegyük azt, hogy különösen a közép vagyon megmaradjon annak a családnak a birtokában, amely azt megszerezte, s munkával, sokszor nélkülözéssel hosszabb időn át meg is tartotta. Ha tehát a fentebb kifejtett adózási elveket helyeseknek elismerjük is, az illeték kulcsainak megállapításánál nem volt szabad olyan messzire elmenni, hogy a közelebbi rokonoknál az illeték mintegy vagyonelkobzásként jelentkezzék. Ezt a célt az érték szerint való fokozatosság megállapításával érjük el...