Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.
Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről
85. szám. 123 igényel. A rendelkezés célja az, hogy az üzletekben fekvő ingó és ingatlan vagyon ne kerülhesse el az öröklési illetéket. A tapasztalat bizonyítja, hogy eddig a legnagyobb üzletek oly csekély értékkel kerültek az öröklési illeték alá, amely a valóságos értéknek tized-, sőt ötvenedrészót sem éri el. Ezen az állapoton csupán oly módon lehet segíteni, ha az örökösöket a vagyonmérleg ós leltár bemutatására kötelezzük, de viszont arra való tekintettel, hogy a kereskedelmi törvény rendelkezései alapján kialakult gyakorlat megengedi azt, hogy a vagyontárgyakat a valóságos értéknél jóval alacsonyabban értékeljék, a pénzügyi hatóságnak lehetővé kellett tenni azt is, hogy a vagyonmérleg és leltár alapján a hagyatékba vont vagyontárgyak a valóságos értékkel vonassanak illeték alá. Teljesen egyeznek az 1918. évi XI. törvény 9—11. §-aiban foglalt szabályokkal a javaslat 77—79. §-aiban foglalt rendelkezések is. >. Lényegében azonos elvek vannak kimondva a haszonélvezettel terhelt örökségek illetékezésére nézve a 80. §-ban is. Az 1918. évi törvény alapjául szolgáló javaslat ugyanis azt az álláspontot foglalta el, hogy az állag örököse terhére kiszabott illetéket akkor is meg kell fizetni, ha az állag örököse még a haszonélvező előtt meghal és így az örökölt dolog birtokába soha nem is juthatott. Ez a rendelkezés megfelelt volna a szigorú jogelveknek, mert az, aki végül az ilyen vagyon birtokába jut, csupán az állagörökös már megszerzett jogán juthatott a vagyonhoz s így az az illeték, amely ennek terhére ki volt szabva, hagyatéki teherként szállna reá. A kérdéses javaslat képviselőházi tárgyalása során azonban a pénzügyi bizottság ezt a merev szabályozást rendkívül súlyosnak találta, mert ily módon az, aki végül a vagyon birtokába jut, esetleg több átruházási illetéket is kénytelen lenne egyszerre megfizetni, ami sokszor elviselhetetlen terhet róna rá. Figyelemmel tehát arra, hogy ez alá a szabály alá leginkább az ingatlanok esnek, amelyeknek j'övedelme a súlyos teher fedezésére elegendő nem volna, s így az örököst esetleg az ingatlan elidegenítésére kény szer íthetné, a javaslat is módot keresett arra, hogy énnek a rendelkezésnek szigorán enyhítsen és ne terhelje a vagyon tényleges birtokába jutó utolsó állagörököst elviselhetetlen illetékkel. Az 1918. évi XI. törvény most érvényes szövegének megállapításánál azonban nem lehetett a módosítás minden következményeit előzetesen alaposan átgondolni. Ebből azután olyan helyzet állott elő, hogy a gyakorlatban, különösen ha nem csupán a haszonélvezettel terhelt, hanem az állagörökösnek egyéb vagyona is együttesen, szállott át az ő -örököseire, sokszor szinte lehetetlen megállapítani, mennyi illetéket tartozik most már ez az örökös a haszonélvezettel terhelten reá szállott vagyon után fizetni. A kérdés alapos megfontolása után a javaslatban foglalt szöveg látszik legmegfelelőbbnek. A cél az, hogy az állagörökös valamelyes kedvezményt kapjon. Ha egyszerűen az az álláspont fogadtatnék el, hogy az újabb állagörökösnek az első örökhagyóhoz való viszonya szerint szabassák ki az illeték, egyáltalán nem lehetetlen, hogy az ily módon kiszabandó egyszeres illeték nagyobb lenne, mint amennyit az első állagörökös terhére kiszabott, valamint az újabb állagörökös terhére kiszabandó illeték együttvéve kitenne, ha ez utóbbinak az első állagörököshöz való rokoni viszonya szerint szabnák ki az illetéket. Ily módon à kedvezmény súlyosabb terhet róhatna a félre, mint amennyit a kedvezmény nélkül viselnie kellene. Azonkívül a vagyon szétválasztása következtében a fokozatosság elvének keresztülvitele is nehézségekbe ütköznék. Minden ilyen nehézséget és viszásságot megszüntet azonban az a mód, hogy ilyen esetben a magánjogi elvek épségben tartásával az első illeték meg: 16*
