Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.

Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről

65. szám Ili izeteknél elhelyezett ingó vagyon rendszerint elkerüli az illetéket, hacsak az örökösök között viszály nem támad, vagy az örökhagyó minden vagyonáról nem végrendelkezett. Az 1918. évi XI. t. alapjául szolgáló javaslat csupán az illeték biztosítása céljából a 77. §-ban olyan rendelkezést kívánt felvenni, hogy a pénzintézetek ne adhassák ki a náluk letétben lévő értékeket addig, míg az örökösök nem igazolták, hogy azokat az öröklési illeték alá bevallották. Az országgyűlés pénzügyi bizottsága azonban ezt a rendelkezést is visszautasította. Erre a rendelkezésre azonban az öröklési illeték szempontjából feltétlenül szükség van. Ez a javaslat tehát a 65. §-ban az akkor elvetett rendelkezést újból felveszi, de egyúttal még egy lépéssel tovább is megy. A 44. §. 7. pontjában kötelezi az ilyen intézeteket, h.ogy a nála letétben lévő értékekről rövid határidő alatt jelentést tegyen a pénzügyi hatóságnak. Valószínű, hogy ez ellen a javaslat ellen különféle kifogást fognak tenni. Különösen azzal fognak érvelni, hogy ezzel azt fogjuk elérni, hogy az ilyen értékeket kiviszik az országból, ós ezzel nagyobb közgazdasági kárt okozunk, mint amennyit az illeték befolyása esetén a kincstár nyerhet. Ez a kifogás azonban alig lehet helytálló. Első sorban az itt élő adózóknak feltétlenül szükséges, hogy vagyonuk itt legyen elhelyezve is, mert a külföldön elhelyezett vagyonához nehezebben ós nagyobb költséggel férhet hozzá, ós azt még sem lehet feltételezni, hogy az adózók nagy tömege csupán a magyar államkincstár megcsalhatása végett egész életében hajlandó lesz a nagyobb költséget és körülményességet vállalni, semhogy értekeit továbbra is az országban tartaná. Azonkívül számításba kell venni azt is, hogy a külföldön sem lesznek az adóktól és illetékektől mentesítve. Schweiz már megadóztatja az oda menekült külföldi tőkét- A német birodalom pedig a legutóbb hozott öröklési adótörvényében a területén lévő összes vagyont adó alá vonja, tekintet nélkül arra, hogy az örökhagyó milyen állampolgár és hol lakott, s amellett a pénzintézetekre nézve ugyanazt a szabályt ^állította fel, mint melyet a javaslat tervezett a most tárgyalt pontban. Általában várható, hogy az összes államok végtelenül felszaporodott adósságaik következtében kénytelenek lesznek hasonló intézkedéseket tenni, s így rövidesen rossz üzletnek bizonyulna ily módon bújni ki az öröklési illeték fizetése alól. Ezek a megfontolások indítottak bennünket arra, hogy a 44. §. 7, pontjában felsorolt rendelkezéseket javasoljuk. A 8. pont beiktatására ugyanezek az okok indítottak. A javaslat is fentartja azt a rendszert, hogy bizonyos egyszerűbb esetekben járó kisebb összegű illetéket bélyegjegyekkel kell leróni. A készpénzben való beszedés ugyanis több munkával és költséggel jár. Apró-cseprő kis illetékek tehát esetleg több költséget okoznának, mint amennyi befolyik a kincstárba. Az értékhatárt, ameddig az illetéket bolyegjegyekkel kell leróni, már az 1918. évi törvény 100 K-ban állapította meg. Ezt a határt fenntartja a javaslat is. A lerovás módját a törvény pontosan megszabja, ós pedig oly módon, amely a feleknek a legkisebb zaklatásával ós a legkevesebb fáradságával jár. Részletesen rendelkezik a javaslat különösen a jóváhagyás alá eső jogügyletek bólyegjegyekben lerovandó illetékéről. Ebben az irányban az 1918. évi XI. törvény életbeléptéig határozott szabályok nem voltak, s a bírói joggyakorlat sem alakult ki egyöntetűen. A javaslat megengedi, hogy az ilyen jogügyletek után járó illetéket is az általános szabály szerint róják le. Minthogy azonban a jóváhagyás megtagadása esetén a lerótt bélyeg visszatérítését kérheti a fél, s minthogy ez körülményesebb ós hossza-