Nemzetgyűlési irományok, 1920. III. kötet • 85-108., XX-XXII. sz.

Irományszámok - 1920-85. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről

85. szám. 91 szolgáltatás akár kisebb, akár * nagyobb 100 K-nál, és így pusztán azért, mert célszerűségi okokból a lerovás módja eltérő, az anyagi jogszabályok egyenlőtlensége meg nem engedhető. Méltányosság címén sem lehet a rövidebb elévülési időt megállapítani ilyen esetekre, mert már maga az a tény, hogy a fél elmulasztotta az illetéknek bélyegben való lerovását, a kincstár megrövidítésére irányuló cselekmény, s így az ilyen cselekmény elkövetője abban az irányban, hogy lehetővé tétessék neki az illeték alól való teljes kibúvás, méltányos elbánást igazán nem igényelhet. Fentartja azonban a törvény azt az eddig is érvényes jogszabályt, hogy az olyan féllel szemben, aki maga a bejelentésre vagy lerovásra kötelezve nem volt, az illeték követelhetése attól a naptól számított 10 év alatt, amelyen a kincstárnak az illetékhez való joga megnyílt, akkor is elévül, ha a bejelentés vagy lerovás meg nem történt. Ilyen esetekben ugyanis a bejelentés vagy lerovás elmulasztása nem az illetékköteles fél mulasztása, méltányos tehát, hogy vele szemben az előbb kifejtett elv ne alkalmaztassék, és az elévülési idő a kincstár jogának keletkezésétől számíttassék, de viszont a kincstár érdekeinek megóvása szempontjából hosszabb elévülési időt is kellett megállapítani. Már az 1918. évi XI. törvény alapjául szolgáló javaslat a törvény rendelkezéseinek megsértése miatt való büntethetőséget az eddigi 3 év helyett 5 évben kívánta megállapítani. A javaslat képviselőházi tárgyalása során azonban ezt a módosítást elvetették és a büntethetőség elévülését újból 3 évben állapították meg. A javaslat ennek dacára ismét 5 évre tervezi a büntethetőség elévülését is. Teszi ezt egyrészt azért, mert célszerű a határidők egyöntetű megállapítása. De teszi másrészt azért is, mert a köztartozások körül elkövetett szándékos mulasztások és egyéb törvénysértések szigorú büntetése elmellőzhetetlen, ha azt akarjuk, hogy a köztartozások úgy és akkor folyjanak be, ahogyan és amikor azoknak a törvény rendelkezései szerint be kellene folyniok. Semmi méltányossági okot nem látunk arra, hogy azokkal szemben, akik a törvényt tudatosan és szándékosan megsértik s ezáltal a kincstárt megrövidítik, bármely irányban enyhébben járjunk el. Á mai nehéz viszonyok között igen sokszor megeshetik, és^-éppen azok, akik a kincstárt ki akarják játszani, igen könnyen módját is tudják ejteni annak, hogy az illeték a bejelentési határidőtől számított három óv alatt kiszabható ne legyen. A törvénynek tehát gondoskodni kell arról, hogy a büntetés alól minél nehezebben bújhassanak ki azok, akik a büntetést megérdemlik. Ez nem tisztán kincstári érdek, hanem az adózók egye térnének is az érdeke. Az állam fentartására szükséges összegeknek feltétlenül be kell folyni. Ha tehát egyesek az állammal szemben fennálló kötelezettségük alól kibújnak, az ily módon beálló hiányt a többi, kötelezettségének híven eleget tevő adózó lesz kénytelen fedezni, ezeknek az adó terhe fog növekedni. Álokoskodás tehát ós az adózók érdekei^ is sérti az olyan érvelés, hogy a büntethetőség elévülési idejének meghosszabbítása túlzott fiskális érdek és a modern felfogásoknak nem felel meg. Nem helytálló az az érv sem, hogy nem helyes az elévülési idő meghosszabbítása, mivel a többi adótörvények is három évben állapítják meg a büntethetőség elévülését, mert a kormánynak szándéka ezeket a határidőket a küszöbön álló reformmunkálatok alapján hasonlóan 5 évben állapítani meg. A szakasz két utolsó bekezdése olyan kérdést akar tisztázni, amely az 1918. évi XI. törvény életbe lépte előtt még a bírói gyakorlatban sem nyert egyöntetű szabályozást. Az a kérdést ugyanis, hogy a kiszabás elévülése 12*