Képviselőházi irományok, 1910. LXI. kötet • 1421-1439. sz.
Irományszámok - 1910-1428. Törvényjavaslat a vagyonátruházási illetékekről
1428. szám. 147 désónek legfőbb jogalapja az, hogy az öröklés által az örökös vagy hagyományos gazdagodott, tehát ezáltal adózási képessége többé-kevésbbó lényegesen emelkedett. Ez áll egyik irányban erősebben akkor, ha a vagyon felmenőkre, oldalrokonokra és különösen erősen akkor, ha a vagyon egészen idegenekre száll, de másrészt az adózási képesség emelkedése egyenes arányban áll azzal az értékkel is, amelyhez az adózó az öröklés által jutott. Az egyéni teher viselőké pessóget tulajdonkópen csak az örökségi adó fokozatossága által lehet elérni, illetve helyesen és igazságosan figyelembe venni, mert a másik mód egyenlőtlenségre vezet. A fokozatos örökségi adó mellett ugyanis azonos kulccsal róhatjuk meg azokat, akik az örökhagyóval egyenlő rokonsági viszonyban állanak ós egyenlő értékhez jutottak, míg a fokozatos hagyatéki adónál aránytalanul nagyobb adóval kellene megróni azt, aki egy nagy hagyatékból kap aránylag elenyésző értékű hagyományt, azzal szemben, aki a jóval kisebb hagyatékból nagyobb értéket örököl. Az érték szerint való fokozatosságra tehát a javaslat az egyes örökségek nagyságát veszi irányadóul. Az örökös tehát aszerint tartozik kisebb vagy nagyobb kulcs szerint fizetni az illetéket, amint a leá jutó örökség vagy hagyomány tiszta értéke kisebb vagy nagyobb és teljesen közömbös az, hogy az egész hagyaték értéke mekkora volt. Természetesen megmaradt a másik fokozatosság is, t. i., az, amely az illeték nagyságát az örökhagyóhoz való rokoni viszonyhoz képest emeli. A kétféle fokozatosság alkalmazásával megállapított kulcsokat a javaslat 54. §-a tartalmazza. Közelebbről megvilágítva ezeket a kulcsokat, még a következőket tartjuk szükségesnek megemlíteni. A most érvényes szabályok szerint az örökösök négy, illetve öt csoportba vannak osztva. Az első csoportba tartoznak a törvényes leszármazók, továbbá a felmenők. Ezek eddig az örökség tiszta értéke után 1% illetéket tartoztak fizetni. A második csoportba tartoztak a természetes, örökbefogadott és mostoha gyermekek, ezek leszármazói, továbbá a leszármazók és az örökhagyó házastársai, akik eddig 1*8% illetékkel rovattak meg. A harmadik csoportba voltak sorozva az örökhaayó oldalrokonai az unokatestvérekig bezárólag, akiknél az illeték kulcsa 5% volt. A negyedik csoport a távolabbi rokonokat ós az idegeneket foglalta magában, akik 10% illeték alá estek. Az ötödik csoportba tartoztak az örökhagyóval szolgálati viszonyban állók, akik aszerint, amint a nekik hagyott örökség tiszta értéke az 1.000 K-t elérte vagy sem, 10%, illetve 1-3% illetéket fizettek. A javaslat leginkább az egyszerűsítés céljából ezt a beosztást némi változásnak vetette alá. Tettük ezt azért, mert a másik fokozatosságnál a most érvényes kulcsokból indultunk ki, s így ha ezt a négy csoportot továbbra is fentartottuk volna, nagyon is sokféle százalékkal kellett volna dolgoznunk, amit éppen az egyszerűség, a törvény áttekinthetősége szempontjából kerülendőnek tartottunk. Bár magában véve nem lehet kifogást tenni az ellen, hogy a felmenők, s különösen a feleség után öröklő férj magasabb kulcs alá vonassanak, mint a lemenők, másrészt kétségtelen az is, bogy míg számos esetben a felnőtt, önálló foglalkozással biró gyermekre a szülőitől reá szállott örökség olyan vagyongyarapodás, amely őt a most érvényes kulcsoknál jóval súlyosabb teher elviselésére is képessé teszi, addig más esetekben a fiúról apára szálló örökség dacára az apa fia halála következtében rosszabb helyzetbe kerül, mint annak életében volt. A teherviselő képességet tehát általában minden körülmények között figyelembe venni, és az illeték mértékét az igazságosságnak teljesen megfelelő módon részletezve megállapítani nem lehet. 19*
