Képviselőházi irományok, 1910. LVIII. kötet • 1413. sz.
Irományszámok - 1910-1413. Törvényjavaslat az országgyűlési képviselők választásáról
90 Í413. szám. A részletes tárgyalás során a szélsőbal szónokai az 1874. évi XXXIII. t.-c. minden intézkedését kifogásolták, amely az 1848 évi V. t.-c. rendelkezéseit az anyagi választójog tekintetében megszűkíti. Különösen nagy volt a vita a szabad királyi ós rendezett tanácsú városokra nézve megállapított választói jogcímnél, amely a 48-as törvény 300 ezüst forintos értókcenzusát halomra döntötte. A kormány hívei azt állították, hogy e pontnál is a 48-as törvényhozás szellemében járnak el. Hogy mit értettek ez alatt, kiderül Máriássy Béla beszédéből, aki nyiltan elismerte, hogy »megtörtónt a választói jog megszorítása* ós így érvel: »Mit ért- 1848-ban egynegyed telek? Ért körülbelül 300—340 forintot. Tehát akkor az egyenlőség meg volt a 300 forintos ház és az egynegyed telek között. Hol áll most egynegyed telek értéke ? 500 és 1000 forint között ingadozik, Igen természetes tehát, hogy ha a törvény hozás az 1848-as törvényhozás szelleméhez ragaszkodik, kénytelen felemelni az adócenzust. 300 írtért nem lehet egy házat felépíteni, melynek két-három lakosztálya van. Egy ilyen körülbelül 1000—1200 forintba kerül, tehát ezen novella által 1848 szelleme teljesíttetik.« Hogy ez az érvelés, mely — bár nem ennyire kiélezetten — végéig vonul a kormányjavaslat minden védelmezőjének beszédén, mennyire helytelen és mennyire nem gyökerezik az 1848. évi V-. t. c-ben azt láttuk már e törvény keletkezésének ismertetésénél. Hiszen Tomcsányi Józsefnek azt az indítványát, hogy az egynegyed úrbéri telek helyett a községekben is 300 ezüst forint értékű ingatlan cenzusát fogadja el az alsótábla, azért vetették el, mert konzervatív, megszorító hatást tulajdonítottak annak. A 48-as törvényhozás kifejezetten az olyan egynegyed úrbéri telek tulajdonához [is választójogot akart fűzni, amelynek nem volt meg 300 ezüst forint értéke, tehát a 300 ezüst forint órtékcenzust átlagosan magasabb cenzusnak tekintette, mint az egynegyedúrbóri telket. Az ingatlan-értékcenzus megállapítása nem azt jelentette, hogy mindenkor az értékemelkedés arányáBan fel kell emelni az értókc3nzust, valamint az adócenzus nem jelentheti azt, hogy minden adóemelésnél arányosan fel kell emelni az adócenzust. Hiszen a 48-as törvényhozás nemzetgazdaságilag képzett tagjai jól tudták, hogy az ingatlanok értéke a gazdasági és kulturális haladással karöltve emelkedni fog. Ennél az egy pontnál is világos tehát, hogy az 1874. évi XXXIII. t.-c. teljesen szakított az 1848. évi V. t.-c jogkiterjesztő szellemével. Ilyen körümónyek között természetesen elvetette a Ház Simonyi Ernőnek azt módosítását, amely a szabad királyi és rendezett tanácsú városokban választójogot kívánt adni mindazoknak, akik házzal bírnak, habár az ideiglenesen adómtes is. A részleteknél vita volt még az iparosok ós kereskedők választójogánál is. Szederkényi Nándor itt azb a módosítást javasolta, amelyet már 1848-ban követeltek a városok követei: választójogot kért mindazoknak, »kik, mint kereskedők, gyárosok, kézművesek, üzletüket az ipartörvónyek értelmében önállóan gyakorolj ák «. A részletes vitából kiemelünk még néhány érdekes momentumot. Tisza Kálmán, bár »kénytelen a törvényjavaslatot azon álláspontból tekinteni, hogy az nem új törvóny«, és így elfogadja, mégis kétszer, 1874. július 12-én és július 20-án nyilatkozik az egynegyed úrbéri telek cenzusa ellen : »Én a földcenzusnak, a fertálytelek-cenzusnak barátja nem vagyok és nem leszek soha. Nem voliam és nem leszek épen azért, mert minden lehető cenzusok között, ha a jogosultság megadása még egyforma holdszám-