Képviselőházi irományok, 1910. LVIII. kötet • 1413. sz.

Irományszámok - 1910-1413. Törvényjavaslat az országgyűlési képviselők választásáról

88 1418. szám. királyi kisebb haszonvételekből eredő jövedelem; c) a haszonbérlők bérlemény utáni nyeresége; d) a nyereményre alakult részvénytársulatok évi tiszta jövedelme; e) minden jövedelem, mely bányászati, gyári, kézmű* és más iparüzletből, kereskedésből, művészi, tanügyi, orvosi, sebészi, ügyvédi, mérnöki gyakorlatból, ügynöki, személyi és árúszállítási, vagy bármi más haszonhajtó foglalkozásból és üzletből származik.« Harmadosztályú jövedelemadó alá esik a 4. §. szerint »minden kamatjövedelem és életjáradék.«) Ez az 1848. évi erdélyi cenzus felemelése. A jogok szűkítésének irányzata mutatkozik még egyes aprólékos intézkedésekben is Midőn például arra került a sor, hogy az 1874. évi XXXIII. t.-c. magyarázatát adja annak, kik állanak gazdái hatalom alatt, és kiket zár ki e réven a választójogból, nemcsak a cselédeket, kereskedő- és iparostanoncokat sorolja ide, mint az 1872. évi javaslat, hanem ezen túlmenve, egészen feleslegesen a köz- és magánszolgálatban álló szolgákat is. Midőn továbbá a magasabb értelmiség cenzusát kiterjeszti az erdélyi kis- és nagyközségekre is, és az 1848. évi V. t.-c.-ben említetteken felül, mint azóta keletkezett új kategóriákat, felveszi a közjegyzőket, okleveles erdészeket, bányászokat és kisdedóvókat is, újra azt a megszorító magyarázatot alkalmazza, hogy a tanárok, iskolatanítók, kisdedóvók, községi jegyzők, lelkészek és segédlelkószek csak akkor választók, ha hivatalos alkalmazásban vannak. Ezen a ponton tehát ismét letért az 1848. évi V. t.-c. ösvényéről, amely nem a hivatalos állást, hanem a magasabb értelmiséget akarta választójoghoz juttatni. Az 1874. évi XXXIII. t.-c.-ben egyetlen jogkiterjesztő szakaszt találunk. Már említettük, hogy az 1848. évi V. t -c. kétféle jövedelmi cenzust ismert, azt, amely földbirtokból, vagy a tőkéből eredt. A köztisztviselők és magánalkalmazottak rétegéről a 48-as törvény nem intézkedett. Elmondottuk, hogy miért nem. Az 1874. évi XXXIII. t.-c. az időközben kifejlődött köztisztviselői és magánalkalmazotti réteget nem hagyhatta figyelmen kívül. Választójogot ad az állami, törvényhatósági és községi tisztviselőknek, akik legalább 500 forint, és a magánalkalmazottaknak, akik legalább 700 forint évi jövedelem után fizetnek jövedelmi adót. Az 1848. évi V. t.-c. szellemének inkább felelt volna meg, ha ennek a társadalmi osztálynak kellő képviseltetésére a törvény a magasabb értelmiség cenzusának fejlesztéséhez folyamodott volna és olyan tiszta értelmiségi cenzust állapít meg, amely a törvényben említett jövedelmű tisztviselőket ós alkalmazottakat ezen a jogcímen viszi be a választók közé. Az 1874. évi XXXIII. t.-c. azonban teljesen szakított azzal az eszmekörrel, amelyből az 1848. évi V. t.-c. származott. A 48-as törvényhozás, amint azt már igazoltuk, a tulajdon, jövedelem és foglalkozás cenzusához csak azért fordult, inert az ország akkori iskoláztatási viszonyai között, az értelmiségi cenzus eszközéhez nem folyamodhatott. Az általa elfogadott cenzus jogosultságát csak abban látta, hogy ez következtetést enged arra, hogy a választó elsajátíthatta a műveltség elemeit. Amidőn a 48-as törvényhozás a magasabb értelmiségi cenzus alapján választójogot statuált, akkor is kizárólag az értelmiséget akarta kitüntetni, választójogot kívánt adni a legszegényebb »honorácioroknak« is, azoknak, akikről Gömörvármegye követe, Darvas Pál mondotta, hogy »jövedelmük sok esetben nem egyéb 15 forintnál és egy pár csizmánál.« Az 1874. évi XXXIII. t.-c. már egész ridegsóggel a vagyont és a jövedelmet helyezi előtérbe és ezt a cenzust kapcsolatba hozza az adóztatással. Ebben az 1874. évi XXXIII. t.-c. nem novella, hanem nóvum. \