Képviselőházi irományok, 1910. LIV. kötet • 1270-1323. sz.

Irományszámok - 1910-1279. Törvényjavaslat a hadi jótékonysági célokra kivethető vármegyei pótadóról

1279. szám. 47 E nemes szándék megvalósításának akadályául szolgál azonban az 1883 : XV. t.-cikk, amely a vármegyék önadóztatási jogát rendkívül szűk korlátok közé szorította, amennyiben e törvénycikk alapján csak 5°/o-os vármegyei pótadó vethető ki. Ezt az ország vármegyei törvényhatóságainak túlnyomó többsége már a hadijótékonyság szükségleteinek jelentkezése előtt más célokra igénybe vette, az 1883 : XV. t.-c. 13. §-ának rendelkezése szerint pedig ilyen esetben minden alkalommal a törvényhozás külön felhatalmazását kell kikérni, ami az áldozatkészség tettreválását jelentékenyen megbénítja. Mindamellett két törvényhatóság, jelesül Csanád vármegye az 1915: VIII., majd az 1916: XIX. t-cikkekkel, Sopron vármegye pedig az 1916: XX. t.-cikkel kapott ily irányú felhatalmazást, ós több vármegyének hasonló célú kérelme tárgyalás alatt áll. A törvényhozási felhatalmazás kieszközlése azonban — különösen az országgyűlés tárgyalásainak sűrű szünetelése miatt — jelentékeny késedelemmel jár és szinte kétségtelen, hogy a szükséges felhatalmazás elnyerésének körülményes volta és hosszadalmassága több vármegye közönségét tartotta vissza attól, hogy a hadijótékonyság oltárára áldozatát elhelyezze. Mindezek a körülmények azt az eszmét érlelték meg, hogy a vármegyék elhatározási szabadsága ezen a téren bővíttessék, hogy ily módon könnyebben juthassanak a vármegyék a szükséges anyagi eszközökhöz, amelyek őket hazafias szándékuk megvalósítására képesítik. Ez az eszme teljes mértékben méltánylást és felkarolást érdemel. Az ily irányú felhatalmazás nem is áll példa nélkül. Az 1879: XXXVII. t.-c. 1. ós 6. §-a a katonabeszállásolás terhének arányosabb megosztása végett engedi meg évenkint megállapítandó magasságú pótadónak, az 1890:1. t.-c. 23. §-a vármegyei útadó címén 10—13°/o pótadónak, az 1901 :XXI. t.-c. 6. §-a a 7—15 éves elhagyott gyermekek gondozása céljaira l°/o pótadónak, végül az 1912 :LIX. t.-c. 1. §-a a vármegyei tisztviselői nyugdíjintézetek javára 3°/o, pótadónak kivetését. A hadi jótékonyság gyakorlása a felsorolt célokkal legalább is egyenrangú, sőt amazoknál jelentősebb; teljesen indokoltnak mutatkozik tehát, hogy ennek az érdekében a vármegyei törvényhatóságok hasonló rendelkezési szabadságot kapjanak. Mindez arra indított, hogy ily tárgyú javaslatot terjesszek az országgyűlés elé, amely javaslat egyes rendelkezéseinek indokolásául a következőket adom elő. Az 1. §-hoz. A hadi jótékonyság céljaira megszavazható vármegyei pótadó legmagasabb mértékének megállapításánál annak a szempontnak kell irányadónak lennie, hogy ezzel a vármegyék valóban olyan eszköz birtokába jussanak, amellyel nemes céljaikat megvalósíthatják. A vármegyék hivatását elsősorban úgyis a kulturális, gazdasági és közjótékonysági szükségletek kielégítésében ós a helyi közszellemnek ez által való ébrentartásában kell keresni. Ennek az igazi önkormányzatnak megteremtése felé hatalmas lépést jelent ez a javaslat is. Viszont az a legnagyobb teher, amelyet így a vármegye közönsége magára vállalhat, még mindig nem veszélyezteti a közteherviselési képességet. Az 1912 ; LIX. t.-c. 3. §-ban megállapított alakiságok pedig — névszerinti