Képviselőházi irományok, 1910. XXXVI. kötet • 958-967. sz.
Irományszámok - 1910-965. Törvényjavaslat a váltóról
965. szám. 179 együtt ipso jure szerezze meg a váltókövetelés biztosítására az előzők bármelyikének javára rendelt zálog- és jezálogjogot. E fontos és még nagyon vitatott kérdést azonban a váltótörvényben — incidentaliter •— megoldani nem volna helyén. Ebben a kérdésben tehát a polgári törvénykönyv, esetleg az azt életbe léptető törvény lesz hivatva a végleges intézkedés megtételére. A pénzintézetek e részben különösen azt panaszolják, hogy az úgynevezett váltóhitelek biztosítására szolgáló maximális biztosítéki jelzálogjogok a visszleszámítoló intézetek számára a biztosított hitelviszonyból eredő váltókövetelések megszerzése dacára sem szolgálnak biztosítékul. De vitás az is, vájjon a jelzálogjogok ilyen célból külön jogügylet útján leköthetők-e. Csak annyi kétségtelen, hogy ennek a jelzálogjognak időleges átruházása és visszaruházása — mert a visszleszámítolás rövid időtartamát tekintve, rendszerint csak erről lehetne szó — ha jogilag helyt is foghatna, ez idő szerint aránytalan nagy költséggel járna. Előnyös volna tehát, éppen a hitelkereső felekre és kisebb intézetekre nézve — mert a visszleszámítoló hitel megszerzését könnyítené és olcsóbbá tenné, — ha a törvény rendelkezésénél fogva a váltóbirtokos az előzője javára fennálló ilyen jelzálogjogot a maga javára érvényesíthetné és ha a törvény módot nyújtana arra, hogy az ilyen biztosítéki zálogjogot nyert intézet e jelzálogjogot különös alakszerűségek és költségek nélkül a visszleszámítolást nyújtó intézetnek — az igénybevett visszleszámítolás idejére — biztosítékul tovább adhatná. Amint azonban említve volt, a polgári törvénykönyvnek lesz feladata, hogy erre lehetőséget nyújtson; mert a váltótörvénye nem lehet hivatva a jelzálogintézniénybe mélyen belenyúló rendelkezések felvételére, különösen nem akkor, amikor maga a jelzálogultózmóny is a polgári törvénykönyv keretében szabályozás előtt áll. 4. Az úgynevezett engedményező váltóról. A törvényjavaslat 21. §-ának 2. bekezdése meghonosítja az el nem fogadható váltók intézményét. Ezzel kapcsolatosan felmerült az a kívánság, hogy ezt az intézményt a könyvkivonati követelések leszámítolásának megkönnyítése végett oly módon fejlesszük, hogy a kibocsátó az intózvénj^ezett elleni követelését az el nem fogadható váltó mindenkori birtokosára a váltó kiadásával ipso íacto vagy pedig külön váltóbeli kikötéssel átruházhassa. Ennek a kívánságnak teljesítése bevinné az absztrakt váltójogi ügyletbe a fedezeti viszony- kérdését és így rést ütne váltójogunk alapvető elvén. Az el nem fogadható váltóknak szóbanforgó kiegészítésével sokan a számlakövetelésekben lekötött tőke könnyebb felszabadítását vélik elérhetőnek, mert ezzel módot nyernének a kereskedők arra, hogy könyvkivonati követelésüket nemcsak az eddig szokásos és lehetséges elzálogosítás útján, amely a hitelező szempontjából sem előnyös, hanem nagy forgalomképességű váltókhoz kapcsolva teljesen mobillá tehessék. Az intézvényezett, aki adósa a kibocsátó kereskedőnek, nem lépne be a váltójogi kapcsolatba, őt csakis a köztörvényi causa kötelezné; tartoznék ugyanis adósságát a közte ós a kibocsátó között létesült szerződósben megállapított időben kifizetni ós pedig a neki bemutatott váltó mindenkori birtokosának. A törvényjavaslat mellőzte az el nem fogadható váltóknak a most jelzett irányokban mozgó kiépítését, és pedig főleg a következő okokból: A törvényjavaslat mindenekelőtt túlzottnak tartja azokat a reményeket, amelyeket az érdekelt körök az ilyen engedményező váltó intézményéhez, különösen a könyvkivonati követelések leszámítolása tekintetében fűznek. A forgalom nálunk a kereskedelmi utalványt, amely kereskedelmi törvényünk
