Képviselőházi irományok, 1910. XXXIII. kötet • 886. sz.

Irományszámok - 1910-886. A polgári törvénykönyv javaslata indokolásának 3-ik és 4-ik része

962. §. v 91 Tj. e tények hatására nézve az activ egyetemlegességnél eltérően rendelkezik. A confugiónak az egyetemlegességi viszonyban való objectiv hatályát elméleti okokkal igazolni nem lehet. Az activ egyetemlegességnél az a gyakorlati szempont igazolja, hogy különben az adós helyzete rosszabbodnék. Ily gyakorlati ok a passiv egyetemlegességnél nem forog fenn, ellenkezőleg^ nem lehetne belátni, hogy ha a hitelezőnek három egyetemleges és egymás közötti viszonyukban a hozzájárulásra egyenlő arányban kötelezett adósa van és o az egyiknek örököse lesz, miért kellene őt elzárni attól, hogy követelését, levonásával annak az egyharmad résznek, amely most már őt magát terheli, a másik két adóson megvegye. Az egyik adós személyében beálló confusio tehát a Tj. szerint nem gátolja a hitelezőt abban, hogy követelését a többi adósok ellen érvényesítse; magától értetődik azonban, hogy a megtámadott adósok a 962. §. 1. bekezdésén alapuló visszkereseti követelésüket, beszámítás vagy visszatartás útján érvényesíthetik. A Tj.-nak az elévülés hatályának kérdésében elfoglalt álláspontja részben már fentebb, az activ egyetemlegességnél van megokolva. A törvényhozások egy része, a Justinianus-féle római jogot követve, az elévülés félbeszakításának objectiv hatályt tulajdonít. Ez az álláspont, nem is tekintve azt, hogy csak a közös jogalapból eredő egyetemleges követelések tekintetében jöhetne szóba, a Tj.-ra nézve nem volt elfogadható. A hitelezőre ugyan kényelmes, ha a törvény az adósok közt e tekintetben mintegy kölcsönös képviseleti viszonyt statuál, úgyhogy, ha a hitelező az egyik egyetemleges adóst megperli vagy a tartozást az egyik adóssal elismerteti, ezáltal követelését a többi adóssal szemben is fenntartja; ebben a kérdésben azonban nem a hitelező kényelmi érdeke határoz, hanem az adósoknak az az érdeke, hogy az elévülés be vagy be nem álltáról mindegyiküknek biztos tudomása lehessen. Már pedig, ha mindegyik adósnak az elévülés félbeszakítását illetőleg nemcsak azokkal a tényekkel kellene számolnia, amelyek az ő személyére, hanem azokkal is, amelyek a vele együtt kötelezett adósokra vonatkoznak, akkor sohasem tudhatná biztosan, beállott-e már az elévülés vagy sem, az elévülés célja tehát illusoriussá válnék. Az adóstársnak a 962. §. 1. bekezdése alapján támasztható követelése a hitelező követelésétől függetlenül évül el; ez utóbbinak elévülése tehát nem jár azzal a következménnyel, hogy az adós az adóstársak visszkereseti követelése alól is szabadulna. Minthogy azonban az elévülés erre a követelésre nézve is már a hitelező követelésének lejártával (ós nemcsak a hitelező kielégítésével) kezdődik, az elévülés befejezésének időpontja a két követelésnél többnyire egybe fog esni. Egyes esetekben ugyan, különösen amikor a hitelező követelése a rendesnél rövidebb elévülésnek van alávetve, előfordulhat, hogy az adóstársnak a 962. §. 1. bekezdése alapján támasztható követelése még nincs elévülve, amikor a hitelező követelésére nézve az elévülés már beállott. Az egyes adósnak azonban abból, hogy kötelezettsége a hitelezővel szemben elévült, annyi haszna ilyenkor is van, hogy míg az utóbbinak in solidum, addig az adóstársnak csak pro ráta parte felel. A passiv egyetemlegességnél is feladatának tartotta a Tj., hogy egyúttal az adósoknak egymás közötti viszonyát is szabályozza (962., 963, §.). A főszabály e tekintetben az, hogy az adósok, mint a szolgáltatásra nézve jogközösségben állók, egymással szemben egyenlő arányban vannak a teljesítésre kötelezve. Ez azonban csak annyiban áll, amennyiben törvény vagy jogügylet mást nem határoz és az egyetemlegesség keletkezésének körülményeiből sem következik más (962.'§. 1. bek.). Sokszor, midőn az egyetemle12*