Képviselőházi irományok, 1910. XXIII. kötet • 727 sz.
Irományszámok - 1910-727. Törvényjavaslat az országgyülési képviselők választásáról
53 akiknél műveltségük, érettségük és higgadtságuk, vagyoni helyzetük, élethivatásuk vagy rendes foglalkozásuk révén megtaláljuk azokat a feltételeket, amelyek képesekké teszik őket -szavazati joguk önálló gyakorlására, s valamennyire mentesitik attól a fenyegető veszélytől, hogy a demagógia öntudatlan eszközei és játékszerei legyenek. Reálisabb biztosítékokról kell tehát gondoskodni az egyszerű irni-olvasni tudásnál, amelyik magában véve igen csalékony jele az értelmiségnek és eredményében igen bizonytalan értékű cenzus, — valamint a pluralitásnál, amelyik összhatásában szintén kétes értékű korrektivum. Némelyek a további biztosítékot az irni-olvasni tudáson felül a magyar nyelv bírásában keresik, s a választói jogot a magyarul irni-olvasni tudáshoz szeretnék kötni. Bármily tetszetősnek és természetesnek tartják sokan azt a gondolatot, hogy egy egységes nemzeti államban a politikai jogok gyakorlásának alapfeltételéül az állam hivatalos nyelvének ismeretét indokoltan ki lehet kötni: ezt a követelményt sem elvi, sem gyakorlati szempontból nem tartom megvalósithatónak. Az ezeréves magyar állam tradíciója egyáltalán nem ismeri az állami nyelv tudásán alapuló előjogokat. A magyar törvényhozás soha senkit sem zárt ki a politikai nemzet, köréből azért, mert magyarul nem tudott. A hagyományos szabadelvüség elvével való szakitás veszélyes gyujtóanyagot dobna a nemzetiségek közé, és az elérni kivánt céltól inkább eltávolitana, mintsem valójában közelebb vinne ahhoz. A választói jognak a magyarul irni-olvasni tudáshoz kötése annak a vádnak nyújtana támpontot, hogy a magyarság a maga — történelmileg és politikailag egyébként kétségtelenül igazolt és jogos -— hegemóniáját jövőre csakis mesterséges eszközökkel, a magyarságnak nyújtott kivételes kedvezményekkel képes biztosítani. A nemzetiségeket elkeserítené, anélkül, hogy eredményként biztosítaná azt, hogy csak az államra nézve megbízható elemek gyakorolják a választői jogot; mert a megbízhatóság nem egyedül az állami nyelv ismeretétől függ, sőt megtörténhetik, hogy az a választó, aki a kényszer hatása alatt tanult magyarul, épen emiatt támadt ellenszenvből még megbízhatatlanabbá válik. Még ha az összes régi választóknak, tehát a magyarul nem tudóknak választói jogát fenntartjuk is, attól kellene tartani, hogy egyes magyarul még nem tudó, de magyar érzésű állampolgárok egészen. elidegednének a magyarságtól. Igen visszás és elkeserítő lenne az a helyzet, hogy jövőre egy magyarul nem tudó jómódú gazdaember nem szerezhetne választói jogot, míg magyarul tudó, de egyébként minden tekintetben alsóbb színvonalú vagyontalan és tudatlan cselédje választó lehetne. A magyar állam a múltban nem gondoskodott következetes és erélyes kultúrpolitikával arról, hogy az idegen ajkú állampolgárok — saját jól felfogott érdekükben is — elsajátíthassák az állam hivatalos nyelvét. Épen ' ezért igazságtalanság lenne most a választói jogot oly kellékhez kötni, amelynek tényleges megszerzését az állam idáig nem biztosította, sőt néhol még meg sem könnyítette. Részben ennek a mulasztásnak eredménye az, hogy a felnőtt idegen ajkúak tetemes része még mindig nem tud magyarul. Az 1911. évi népszámlálás adatai szerint a 24 éven felüli irni-olvasni tudó férfiak között magyarul beszél: német 52-1%, horvát • 48-9%, ruthén 44-1%, tót 3l87o, szerb 3067o, román 2ő # 9%. Amidőn tehát é kategóriában az összes nemzetiségek magyarul tudásának átlagos arányszáma ma még csupán a 39%-ot éri el: igazságtalan és politikailag hibás lépés lenne az, amely a létező állapotokkal s azok előzményeivel nem számolva, az idegen ajkuaknak ily nagy száma előtt zárná el a politikai érvényesülés útját. Annál elhibázottabb lépés lenne ez, mert a magyar nyelv érvényesülésének reménye, minden kényszereszköz alkalmazása és ezzel járó ódium nélkül is, a
