Képviselőházi irományok, 1910. XXIII. kötet • 727 sz.
Irományszámok - 1910-727. Törvényjavaslat az országgyülési képviselők választásáról
119 Áz 52. §-hoz. Az adóösszegek, amelyek a választói jog megállapításánál figyelembe veendők, azon adatok közé tartoznak, amelyeket az összeíró küldöttségnek módjában van az adófökönyvekböl hivatalból megállapítani. Jelenleg épen azért állhat a törvény a tisztán hivatalból való összeírás elvi alapján, mert a választói jog különös kellékei igen túlnyomó részben az adózáson alapulnak. A javaslat a 44. §. szerint a hivatalból való összeírást annyiban, amennyiben a rendelkezésre álló adatok engedik, ezentúl is fenn akarván tartani, az 52. §-ban megállapítja, hogy a választói jog szempontjából figyelembe veendő adóösszegekre nézve az adófőkönyv, illetőleg az ideiglenes adómentességet élvező föld- és házbirtok tekintetében az adókivetési lajstrom irányadó. Viszont rámutat a javaslat arra is, hogy a felek az adókönyvecskével vagy más közokirattal igazolhatják az adóösszeget. Az 53. §-hoz. Szükséges, hogy annak az alkalmazásnak igazolása, amely a javaslat 5. §-ának 3-ik pontja és 6. §-ának 3. pontja értelmében egyik különös kelléke a választői jognak, olyan legyen, amely pontosan tájékoztatja az összeíró küldöttséget az alkalmazás minőségéről, az alkalmazott tennivalóiról, s megfelelő esetekben az alkalmazás idejéről is. Csak ilyen igazolás adhat módot annak a megbirálására, hogy a felveendő személy az alkalmazottaknak ama csoportjaiba tartozik-e, amelyeknek a javaslat emiitett rendelkezései választói jogot akarnak adni. Mindezekről a körülményekről legkönnyebben és legbiztosabban az alkalmazó adhat számot. S ha a törvény módot nyújt arra, hogy a munkaadó a bizonyitvány megtagadása esetében megtorlásban részesüljön, ugy az alkalmazottra is a legelőnyösebb e körülményeknek a munkaadó általi igazolása, mert felmenti egyéb utánjárástól, s jogot ad neki arra, hogy munkaadójától olyan bizonyíték kiszolgáltatását követelhesse, amelyet az összeíró küldöttség köteles ilyenül elfogadni. Ezt figyelembevéve, a javaslat magánszolgálatban álló alkalmazottakra nézve a munkaadónak vagy megbízottjának bizonyítványát jelöli meg az alkalmazás igazolásának rendszerinti eszközéül, s azt a munkaadót, aki a bizonyitvány kiállítását elfogadható ok nélkül megtagadja, birsággal sujthatónak mondja. A birságnak pedig nemcsak legnagyobb összegét szabja meg a jogtalan cselekmény súlyának arányában,' hanem minimumát is megállapítja, hogy a hatóság elenyészően csekély összegű bírság kiszabásával ne játszhassa ki a törvény célzatát. Továbbá annyiszor, amennyiszer kiszabhatónak mondja a bírságot, hogy abban az esetben, ha első alkalmazása nem jár eredménynyel, ismételhesse s mindaddig folytathassa a hatóság a bírságolást, amíg a bizonyitvány kiállítása meg nem történik. Azonban a bírság megtorolja ugyan a jogtalanságot és rendszerint arra is alkalmas, hogy attól a munkaadókat visszatartsa, de nem biztosithatja azt, hogy a bizonyítványt a munkaadó minden körülmények közt ki is állítsa, s még kevésbbé azt, hogy olyan időben állítsa ki, amidőn az a névjegyzékbe való felvételre az összeíró küldöttség vagy a központi választmány előtt még felhasználható. Előfordulhat az is, hogy időközben olyan változás következett be (pl. a munkaadó halála, távolléte, az üzlet vagy gyár megszűnése stb.), mely miatt a §. első bekezdésének megfelelő bizonyitvány többé ki nem állithatő. Ezért a javaslat arra az esetre, ha a bizonyítványt az alkalmazott meg nem szerezheti, egyéb bizonyítékok használatát is megengedi. Hogy mik lehetnek ezek a bizonyítékok, azt a javaslat nem állapítja
