Képviselőházi irományok, 1910. VIII. kötet • 196-220. sz.
Irományszámok - 1910-205. A pénzügyi bizottság általános jelentése az 1911. évre szóló állami költségvetés tárgyában
205. szám. 219 Az 1911. évre szóló állami költségvetés rendes és rendkivüli összes kiadásai 1.672,457.302 koronára rúgnak, tehát 116,727.395 korona emelkedést jelentenek, az 1909-es budget 1,555,729.907 koronányi összkiadásával szemben. A rendes kiadásokra (kerek számban) 148 millió növekedés jut, mig a rendki vüliek -31-7 millióval apadnak. Két évről lévén szó, a költségvetés egész emelkedése, egy évre főösszegében 58-3 milliót teszen. 1906-ban tudvalevőleg a rendes kiadások 1.086 millióval szerepeltek budgetünkben s 1909-re felszöktek 1.343 millió koronára, vagyis ezen három óv alatt a rendes kiadások átlagos évi növekedése 88 millió koronát tett ki. Ez azt mutatja, hogy a mostani költségvetés, mely a rendkivüli kiadásokat absolute is apasztotta 317 millióval, a rendes kiadások túlgyors rohamára is relatíve elég erős féket alkalmazott. Azonban maguk számok nem mutatják meg nekünk mindaddig á probléma igazi mivoltát, a mig az állami költekezésnek ezt a gyors fejlődését kellő hátterébe be nem állitottuk. A messzebbi, úgyszólván világtörténeti fejlődési vonalak éppen oly fontosak e tekintetben, mint a mi, hazai viszonyaink s közgazdasági és társadalmi helyzetünk. A magyar államháztartás kétségtelenül ugyanabban a nemzetközi evolutioban van benne, a melyet Thiers a 70-es években már avval jellemzett, midőn a franczia költségvetés a második milliárdot elérte, hogy: ezt a második milliárdot sohasem fogjuk többé viszontlátni. Ezért állami kiadásaink növekedésével bizonyos fokig mint kérlelhetetlen világgazdasági törvónynyel kell számolnunk ós most és a jövőben is gondoskodnunk kell államunk növekvő táplálásáról. Azonban épen ebből az elkerülhetetlen feladatból származik az a félreérthetetlen igazság is, hogy csak az a nemzeti gazdaság tud ereié szerint megbirkózni ezzel az életproblémájával, mely mértéket tart fejlődósében, állami bevételeinek alakulását minden körülmények között szem előtt tartja s különösen attól tartózkodik, hogy ugrásokkal helyettesitse a fokozatos fejlődés természetes törvényét. De következik az is, hogy mivel az államnak, mint pénzügyi főhatalomnak a magángazdaságok által való organikus ellátása mind nehezebb problémák elé állítják a nemzeteket: ennélfogva nincs egészségtelenebb jelenség, mintha maga a társadalom verseng az államosításért s ezáltal a közháztartás terjeszkedését annyira sietteti, hogy a fejlődés már hypertrofiává s elferdüléssé vezet. Nálunk pedig ezzel a tüneménnyel találkoznunk s ezt teszi nálunk kétszeresen súlyossá a jövőnek pénzügyi kérdéseit. E tekintetben ma sem mondhatunk találóbbat, mint a mit két évvel ezelőtt jelentett a pénzügyi bizottság a Képviselőháznak, ezen szavakkal: »Az utolsó évek alatt egy olyan iránynak fokozottabb mérvben való érvényesülését kellett tapasztalnunk, mely ha idejekorán kellő korlátok közé nem szorittatik, komoly veszedelemmel fenyegetheti állami pénzügyeinket. Az állam iránt egyre fokozódó igényekkel lép fel az egész közélet ós az egész társadalom.« Es e fejlődés nem állott meg, daczára annak, hogy maga az életszükségletek folytonos drágulása messzehangzóan hirdeti, hogy társadalmilag is mily végzetes szerencsétlenség ezerszámra szaporítani a fixfizetésű alkalmazottak, sőt társadalmi osztályok számát, midőn ugyanezek a kereseti ágak azok, melyek a növekvő drágaság nyomását nem tudják tovább adni s általa összemorzsoltatnak vagy elégedetlenségbe kergettetnek. Ennek daczára a kormány kimutatásából meggyőződtünk arról, hogy az állami tisztviselők, altisztek é§ szolgák száma 1904-től 1911-re 116.680-ról 151.133-ra emelkedett az állami összes alkalmazottak száma a háromszázezret fölülhaladja. 28*
