Képviselőházi irományok, 1906. XXXII. kötet • 1084-1114., CLXIII-CLXXIV. sz.
Irományszámok - 1906-1085. Törvényjavaslat a polgári eljárásra vonatkozólag a 1905. évi julius hó 17-én Hágában kelt nemzetközi egezmény beczikkelyezése tárgyában
134 1085. szám. A 2. czikkhez. Az 1896. évi egyezményben a szerződő államok nem vállaltak kötelezettséget arra, hogy az ügyiratokat kényszer utján kézbesittetik és igy csak .arra vannak kötelezve, hogy a kézbesités végett egy másik szerződő államból érkező iratot a czimzettnek, ha ez azt önként elfogadja, átadatják. Az uj egyezmény a kényszerkézbesitésre is kiterjed. Első sorban azonban azt a kézbesítést tartja szem előtt, a melynél kényszert alkalmazni nem kell. Ilyen esetekben — az 1896. évi egyezmény alapján követett eljáráshoz hasonlóan — a megkeresett állam illetékes hatósága a kézbesítés teljesítése végett a 2. czikk értelmében arra szoritkozhatik, hogy az ügyiratot átadatja a czimzettnek, ha ez azt önként elfogadja. Az eljárás vagy az, hogy a megkeresett állam akár birói, akár közigazgatási (esetleg rendőri) hatóság elé idézteti a czimzettett és neki a külföldi ügyiratot átadatja, vagy az, hogy hatósági közeget (például hivatalszolgát, postai alkalmazottat) küld a czimzett lakására és ott kézbesitteti a külföldi ügyiratot. Mindkét esetben vagy elismervényt állíttat ki a czimzettel, vagy pedig tanúsítványt az eljáró hivatalos közeggel, a mennyiben elismervény az önkéntes átvételről bármi oknál fogva kiállítható nem volt. Ha a czimzett az ügyiratot önként elfogadni vonakodik, vagy ha nem sikerül őt otthon találni, a megkeresett hatóság a 2. czikk esetében -— ugy mint most — arra szorítkozik, hogy az ügyiratot a megkereső államnak vissszakiíldi. A 2. czikk eseteiben, minthogy a czimzettnek szabadágában áll a külföldi ügyiratot tetszése szerint elfogadni vagy visszautasítani, fordításra szükség nincsen. A 3. czikkhez. A 3. czikk a kényszerkézbesités föltételeit szabályozza és azzal, hogy bizonyos előföltételek alatt a kényszerkézbesitést is kötelezővé teszi a szerződő államok között, haladást jelent az 1896. évi egyezménynyel szemben. Igen fontos érdekek kívánhatják ugyanis, hogy abban az esetben, ha a külföldi ügyiratot a czimzettel önként átvétetni nem sikerült, a megkeresett állam az ügyiratot azon eljárás szerint kézbesittesse, a melyet saját törvényhozása a kényszerkézbesitésekre előir. Minthogy azonban a hivatalos közegnek, ki a kényszerkézbesitést teljesiti, ismernie kell a külföldi ügyirat tartalmát, a nyelvkérdés is előtérbe lép. A 3. czikk 1. bekezdése tebát kényszerkézbesiíésnek csak akkor ad helyt, ha a kézbesítendő ügyirat a megkeresett hatóság nyelvén, vagy az érdekelt két állam között megállapított nyelven van szerkesztve, vagy pedig ha ahhoz e nyelvek egyikén készült fordítás van csatolva. A fordításnak olyannak kell lennie, a mely kellő garancziákat nyújt. Hosszabb vitatkozás után a konferenczia a 3. czikk utolsó bekezdése szerint azt az elvet állította fel, hogy ellenkező megállapodás hiányában a fordítást a megkereső állam diplomácziai vagy konzuli tisztviselője vagy pedig a megkeresett állam hites tolmácsa hitelesiti. A megkereső állam azt a módozatot fogja választani, a mely reá nézve előnyösebb; igen sok függ majd a körülményektől, jelesül attól, vájjon a belföldön vagy a külföldön lehet-e az illető fordítást könnyebben elkészíttetni; hasonló viszonyok közt a forditásoR inkább a megkeresett államban lesznek megszerezhetők, mert könnyebb idegen nyelvről, mint idegen nyelvre fordítani. Ha a kézbesítendő ügyirat a nyelvre nézve a 3. czikkben megállapított rendelkezéseknek megfelel, ebből még nem következik, hogy okvetetlenül a
