Képviselőházi irományok, 1910. IX. kötet • 183-215. sz.
Irományszámok - 1906-186. Törvényjavaslat az ipari, gyári és kereskedelmi alkalmazottaknak betegség és baleet esetére való biztositásáról
226 186. szám. §. Az 1891. évi XIV. t.-cz. 9. §-a a befegsegélyzŐ pénztáraknak megadta a jogot, hogy alapszabályaikban a táppénznek a beteg tagoktól bizonyos esetekben való elvonása iránt intézkedhessenek. A táppénz elvonásának a jogát a törvényjavaslat 53. §-a szintén fentartja azzal a különbséggel, hogy erre nézve alap szabályszerű intézkedés szükségességét nem irja elő. Ezzel szemben azonban a törvényjavaslat a táppénz elvonásának eseteit lényegesen csökkenti. Mig ugyanis a törvény idézett 9. §-a értelmében a táppénz elvonható volt mindazon esetekben, midőn a betegségeket a biztosított önhibájából előidézett verekedés vagy kicsapongó életmód vagy iszákosság okozta, addig a törvényjavaslat 53. §-a a táppénz elvonásának jogát csak arra" az esetre állapitja meg, ha a betegséget a biztositott tag szándékosan okozta. A táppénz elvonására nézve adott jog korlátozása szükséges azért, mert a biztositott tagoknak törvény alapján járó táppénz elvonására az a körülmén}-, hogy a betegséget a biztosítottnak önhibájából előidézett verekedés, vagy a biztositott kicsapongó életmódja, vagy iszákosság okozta, kellő jogalapot nem ad. A mi ugyanis első sorban a verekedést illeti, ha erre nézve megállapítható is, hogy maga a verekedés ténye a biztositott önhibájának a következménye, de ezzel szemben kétségtelen, hogy a verekedésből esetleg származó betegség a biztosítottnak ilyen közvetlen hibájára, különösen pedig szándékos cselekményére nem vezethető vissza. A mi a kicsapongó életmódot illeti, a törvénynek ez a rendelkezése olyan tág meghatározást foglal magában, a melynek az alkalmazása közegészségügyi szempontból is a legnagyobb mértékben aggályos lehet, eltekintve attól, hogy a jogszerűség szempontjából a kicsapongó életmódnak a táppénz elvonására okul szolgáló jogalapként való megállapítása alig is lehetséges. Az idézett rendelkezésnek közegészségügyi szempontokból káros és jogfosztó hatása természetesen az alkalmazás módjától függ. Minden betegséget ugyanis, a melyről itt szó lehet, a kicsapongó életmóddal, mint okkal, többkevesebb mértekben kapcsolatba lehet hozni. A törvény alkalmazásának ez a módja tehát a biztosító pénztárak czéljit és feladatát képező és a beteg fentartására szolgáló segély alól épen azokat a betegségi eseteket vonhatja ki ós pedig a maguk teljes összességében, a melyeknek kielégítő orvosi gyógykezeléséről munkás-egészségügyi szempontokból és a közegészségügy érdekében is a leghatályosabban kell gondoskodni, már pedig a g} r ógykezelós eredményességének biztosítása czéljából ez esetekben a fentartást biztosító pénzbeli segélyt szintén ki kell szolgáltatni. Viszont a jogszerűség szempontjából a szóban levő rendelkezés ugyancsak az emiitett körülményből kifolyólag és nevezetesen azért kifogásolandó, mert a kicsapongó életmód lényegét és kritériumait teljesen meghatározni egyáltalában nem lehetséges és igy a táppénz elvonásának jogszerűsége a legtöbb esetben alig is mutatható ki. A gyakorlatban az 1891. évi XIV. t.-cz. szóban levő rendelkezése mindazon pénztáraknál, a melyek törvényszerű feladatukhoz képest a biztositott tagok kellő egészségügyi ellátására törekedtek és erre kellő anyagi eszközökkel rendelkeztek, nem is került végrehajtásra, úgy, hogy a törvény szóban levő rendelkezésének fentartása semmi irányban indokoltnak nem mutatkozik. Ép annyira indokolatlan, sőt gyakorlati alkalmazásában jogtalan a táppénz elvonása azon a czímen is, hogy a betegséget a biztositott iszákossága okozta, miután az iszákosságnak a gyakorlatban való alkalmazá&a szintén olyan tág korlátozásokat enged, a melyek a törvényben biztositott jogokkal a legtöbb esetben össze nem egyeztethetők. A törvényjavaslat 53. §-a a táppénz elvonására nézve a törvény 9. §-ábna megállapított, szóban levő esetek korlátozásával szemben azonban a táppénz
