Képviselőházi irományok, 1901. XXIV. kötet • 298. sz.
Irományszámok - 1901-298. Mellékletek
298. szám. 115 indíttatva, a következő alázatos fölterjesztésünkkel bátorkodunk a mélyen tisztelt Képviselőházhoz, mint az ország törvényhozó testületéhez járulni: Midőn az ismeretes katonai törvényjavaslatok immár negyedéve a mélyen tisztelt Képviselőház elé terjesztettek: a honfiúi bánat és aggodalom sötét érzete szállta meg szivünket, mert ezen javaslatok törvényerőre emelkedése elviselhetlen teherként nehezednék nemzetünkre, melynek súlya alatt összeroskadna! Sajnosán érezzük, hogy hazánk mezőgazdasága pang és súlyos helyzetbe jutott. A világverseny Magyarország terményeinek árát oly alacsony fokra sülyesztette, hogy földmíves osztályunk, mely a nemzet testének gerinczét képezi, immár a legnagyobb szükség és nélkülözésekkel küzd s megdöbbentő számban keresi a jobb hazát a szabad Amerika földén. Iparunk nem képes gyökeret verni hazánk talajában, mert az életerős osztrák ipar, mely a magyar nemzet vagyonán fejlődött nagygyá, leszorítja azt minden téren, s iparos osztályunknak a mindennapi kenyér is szűken jut ki, sőt sokszor hiányzik is. Kultúránk, anyagi tehetetlenségünk mellett, messze mögötte marad a nyugateurópai államok kultúrájának. Az ország tisztviselői, a legmagasabb régióktól a legalacsonyabbig, a panasz és elégedetlenség hangján sürgetik helyzetök javítását, s a haza, e közös édes anya, fájó szívvel, de tehetetlenül kénytelen hallgatni gyermekeinek panaszoló szavait. Ezer meg ezer az inség, a nyomor, a seb, e hajdan Kánaán földjének nevezett hazában, melyektől vérzik a nemzet teste, de a melyekre nincsen gileádi gyógjító balzsam. Az inség és nyomor, mint pusztító kóranyag, megfertőzi már a gyenge gyermeki szervezetet, s a nemzetnek testben, lélekben elsatnyulását idézi elő, mint erről az ujonczozások kétségbevonhatatlan példákkal szolgálnak. Mélyen tisztelt Képviselőház! Mi tudjuk azt, hogy az őseink vérével megszentelt földért, édes magyar hazánkért minden áldozatot meg kell hoznunk, hogy ezt nagygyá és dicsővé tehessük, mert ismerjük a költő szavait: >>Bomlott szív és romlott elme, kit hazája hő szerelme szép tettekre nem hevít.« Ámde másfelől azt is tudjuk, hogy az áldozatkészségnek is meg van a véghatára, melyen túlmenni nem lehet, mert a túlfeszítés a nemzet végromlását vonná maga után. Mi nem követhetjük a nagy államok példáját, melyek létszámban és anyagi erőben minket messze túlszárnyalnak, mert ha áll az egyesekre a közmondás: »Csak addig kell nyújtózkodni, a meddig a takaró ér!« — áll ez a nemzetre is. Mólyen tisztelt Képviselőház! Alkotmányos országban, népképviseleti alapon nyugvó törvényhozásban a nemzet akaratának kell érvényesülni, a jelek pedig azt mutatják, hogy a nemzet többsége a katonai javaslatokat az országra nézve káros és veszedelmes hatásúaknak, s ennélfogva visszavonandóknak tartja; így gondolkodunk mi is, az ugodi választókerület polgárai, pártkülönbség nélkül. Épen ezért, a törvényadta jogunkból kifolyólag, alázatos tisztelettel keressük meg a mélyen tisztelt Képviselőházat az iránt: méltóztassék a nemzeti közvélemény tiltakozó szavát figyelembe venni s minden erejével odahatni, hogy az új katonai törvényjavaslatok a magas kormány által visszavonassanak, s helyettük a teljesen önálló, nyelvében ós jelvényeiben magyar hagsereg felállítása és a kétéves katonai szolgálati idő életbeléptetése ügyében a kormányt törvényjavaslat készítésére felkérni. Mely alázatos kérésünk után hazafiúi üdvözlettel vagyunk Lovászpatonán, 1903. május 3-án, az ugodi választókerület polgárai: Nagy Lajos és 1235 társa. 15*
