Képviselőházi irományok, 1901. XXIV. kötet • 298. sz.

Irományszámok - 1901-298. Mellékletek

298. szám. 17 Urak! Képviselő urak! Ne feledjék, hogy ellenségeink már sokszor gondolták azt, miszerint azon ponton vagyunk, hogy beolvaszthassanak bennünket Ausztriába. De ezredéves történetünk fényesen bizonyítja azt, hogy akkor vagyunk legerősebbek, a mikor leggyöngébbeknek látszunk. Közteherviselési képességünk kimerült. Nézzék meg a takarékpénztárak mérlegszámláit s tapasztalni fogják, hogy a váltó- és jelzálogkölcsönök évről-évre emelkednek. Pedig ez biztos jele a vagyoni pusztulásnak. És még most is újra »csak« 19 milliót? Nagy, jó Uraink! Jöjjenek el közénk, csak úgy inkognitó, váratlanul, mint valami vigécz, nézzenek meg bennünket. Nézzék meg gyermekeinket, nézzék meg odúinkat, nézzék meg táplálékunkat. S majd ha mindezt megnézik, megláthatják, hogy hová lettünk. Ám szaporítsák a terheket. Szaporítsák a katonaságot. Építtessenek kétfejű sasokkal díszített kaszárnyákat, a melyeknek minden egyes tégláját a mi könynyüinkkel formálták össze, hogy legyen egy olyan hely, a hol fiainkkal megutáltassák édes hazáját, elszakítsák szüleitől, el anyanyelvétől s neveljenek belőlük hű ebet az osztrák császárnak. De ekkor építsenek magyar koronás czimerrel ékített fogházakat, a hol azokat az apákat tanítsák meg törvénytiszteletre, a kik éhező gyermekeiknek kenyeret loptak. Jöjjenek el közénk! Nézzék meg már most is üres magtárainkat, nézzék meg rongyos ruhánkat s biztosak vagyunk abban, hogy nem katonai javaslattal, hanem inség-kölcsönökkel jönnek elő, fiainkat ne télen ereszszék haza kenyórpusztítóknak, mert nekünk is alig van, hanem ereszszék haza aratáskor, hogy segítsék megkeresni azt, a mit katonaságra kell adnunk. Ne kaszárnyákat építtessenek, a hol fiaink dologtalanságra, erkölcstelenségre nyernek kiképzést, hanem templomokat először, a hol keresztényi önmegtagadást tanulunk a hatalom túlkövetelései ellen, a hol isteni vigaszt nyerünk szenvedéseinkben. Hadseregünk osztrák, fiainkat elosztrákosítják. És még ehhez merészelik követelni a mi pénzáldozatainkat. Azt mondják, hogy a hadsereg egysége nevében szükség van a német vezényszóra. Hát kérjük szeretettel, ez nem nagyhatalmi érdek, hanem nagyzási hóbort. Jöjjön csak egy háborús világ, bizonyára megtanulja a magyar ezred sült német tisztje ezt a két szót: »fiaim csak előre!« Nem fogják kiabálni itt: »Oompagnie links vorwárts!«, hanem azt mondják: »Gyerekek balra előre!« Vagy tán nem szivesebben adja életét oda minden magyar ember hazájáért és királyáért, mint az osztrák császárért? Csak ötvenöt évre vessünk visszapillantást és beigazoljuk azt, hogy nagy hadsereg nélkül is nagyhatalom vagyunk. Nézzünk vissza a tüneményes 48-as időkre; a mikor kapával, kaszával is tönkre vertük a jól fegyverzett, fegyelmezett osztrákot. Legjobb erőinktől három évre megfosztanak bennünket, mert úgy mondják ott fent, hogy nem lehet megtanulni, nem tudják megtanulni a magyar fiúk két év alatt a katonai dolgokat. Ez már meggyalázásunk. Hát a mi fiaink nem tudnák két óv alatt megtanulni azt, a mit más nemzetek fiai megtanulnak ? Megtanulnak azok két év alatt mindent, csak két év alatt nem lehet őket elosztrákosítani. Nézzék 48 dicső idejét, a hol 48 óra alatt megtanulták azt, hogy hogyan kell megszalasztani az osztrákot. Képvh. iromány, 1901—1906. XXIV. kötet. 3