Képviselőházi irományok, 1896. XVI. kötet • 402-439. , CXXVIII-CXXXV. sz.

Irományszámok - 1896-412. A pénzügyi bizottság jelentése "a gazdasági és ipari hitelszövetkezetekről" szóló törvényjavaslat tárgyában

90 412. szám. Már a törvény kiindulási pontja téves és ezzel együtt annak egész constructiója elhibázott. Ugyanis a kereskedelmi törvénynek I. R. 14. czíme, mely a szövetkezetekről intézkedik, a részvénytársasági szabványokra támaszkodik és ezeknek mintegy módosítását képezi, pedig e két társulási alakzat ellentétes benső természettel bir. A részvénytársaság ugyanis lényegileg nem személy-, hanem tőkeegyesülés; czélja összehalmozott tőkék általi erőfokozás nagyobb vállalatok létesítésére és ez által minél nagyobb anyagi haszon szerzése. Ellenben a szövetkezetek egészen más gazdasági szereppel birnak: épen az ellenállhatlanul előretörő nagy tőkés iparral szemben kívánják önállóságukat megvédeni és fentartani; az elszigeteltségükben tehetetlen erőket kívánják az önvédelem, az önsegély és az önfentartás czéljából tömöríteni. Mig tehát ott a tőke, itt a személyes momentum lép előtérbe. A szövetkezet mai fejlődési stádiumában különösen a tagok személyes egyetemleges felelősségének okából, szintén szorul ugyan tőkeképzésre, mig azonban ezen tőkeképzés a részvénytársaságnál, épen mert annak nelkülözhetlen előfeltételét és alapját képezi, már a társaság megalakulásánál egy mindenki által felismerhető tényező, addig az a szövetkezeteknél a tagok és az üzletrészek folytonos és szükségképeni változása folytán egy ismeretlen nagyság. Ott az alaptőke — egyes kivételektől eltekintve — nem elastikus, itt pedig folytonosan fluktuál. És épen mert a személyes mozzanat lép a szövetkezeteknél annyira előtérbe, nem lehet csodálkozni azon, hogy Schulze-Delitzsch, a szövetkezeti ügynek ezen egyik legnemesebb előharczosa, a szövetkezet fejlődésének első időszakában a tagok korlátlan felelősségének absolut módon való megállapítását sürgette; mert mi sem képesebb az egy kötelékbe lépett tagok erkölcsi és jogi összetartozandóságát, azoknak egymáshoz való minél szorosabb összefüzését jobban hatványozni, mint a tagoknak egymásért való egyenes, első sorbani korlátlan és egyetemleges anyagi felelőssége. Ily körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy épen a kereskedelmi törvény uralma alatt lettek a szövetkezetek számos esetben alapjellegükből kiforgatva és hogy azon sok visszaélés folytán, mely a szövetkezet köpenye és örve alatt el lett követve, maga a szövetkezeti ügy is gyakran kompromittálva lett. Mindez már rég megérlelte azon meggyőződést, hogy azon fontos társadalmi érdekek, melyek a szövetkezeti ügy egészséges fejlődéséhez fűződnek, új intézkedések és intézményeket igényelnek és hogy itt minél előbb a reform terére kell lépni. Az erre minden oldalról irányuló felszólalások a képviselőházban is visszhangra találtak, a mennyiben az 1888 ; XXXVI. törvényczikk 26. §-ában a képviselőház arra utasította a pénzügy- és belügyministert, hogy állapitsa meg a módozatokat, a melyek mellett a községek a kártalanítási összegek erejéig nekik jutó kötvényeket hitelszövetkezetek alaptőkéjére fordíthatják. Ezek folytán készült »a központilag egyesült szövetkezetek egységes szervezéséről és az ezen szövetkezetekkel szemben alkalmazandó csődeljárásról« szóló törvényjavavaslat, mely 1893. márczius hó 11-én és következő napjain Wekerle Sándor akkori ministerelnök és pénzügyminister elnöklete alatt tartott szaktanácskozmány által beható megvitatásban részesült. Ezen javaslat még mindig kizárólag az önsegély álláspontján állott. Hatályosabb központi ellenőrzést, bizonyos adóilletéki és portó-mentességet kivánt a szövetkezeteknek biztosítani; a szövetkezetek alakítását szigorúbb és benső természetüknek megfelelőbb szervezési szabályoknak, valamint a hitelezők érdekeit jobban kielégítő csődeljárásnak akarta alávetni, de sem közvetlenül, sem közvetve nem akarta a szövetkezeteket állami pénzsegélyben részesíteni; — e helyett a szövetkezeteket a már fennálló egy vagy több pénzintézettel akarta kapcsolatba hozni, melyek a szövetkezeteket a szükséges tőkékkel ellátnák. Az igazságügyi bizottság nem zárkózott ugyan el azon szempont elől, hogy azon nagyfontosságú érdekek, melyeket a szövetkezetek előmozdítani hivatvák, legjobban akkor istápol-