Képviselőházi irományok, 1892. XXVIII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870ff. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása

8S 870. szám. A »felnőtt« alatt nem szabad nagykorút érteni, a czél csak az, liogy gyermekek ne jelenhessenek meg a főtárgyaláson. A »hely méltóságának meg nem felelő megjelenés« fogalma szorosabban nem volt körülírható, mert a részegség esetétől egész a botrányt okozó öltözetig, a legkülömbözőbb változatai lehetnek a hely méltóságát sértő megjelenésnek. A »fegyver« fogalmi körét lehetőleg tágan fogja fel a javaslat, s alatta nemcsak a lőfegyvert, hanem kardot, szuronyt, nagy kést, dorongot, vasvillát, szóval minden oly eszközt ért, mely mások tettleges bántalmazására alkalmas. A fegyverrel való megjelenés bizonyos hivatali vagy szolgálatban állókra nézve kötelesség lévén, ezekre a kizárás nem alkalmazható. A tér természetes korlátja a közönség szabad megjelenhetésének. Hol a hely szűke ezt meg nem engedi: ott a nyilvánosság megsértése miatt nem panaszkodhatik senki a be nem bocsátás miatt. Az igazságügyi igazgatásnak kötelessége gondoskodni arról, hogy a nyilvánosság a megjelenhetésre éppen nem alkalmas tárgyaló helyiségek igénybevételével illusoriussá ne váljék. A javaslat ama rendelkezéséből, hogy az elnök egyes személyeknek különösen megengedheti a jelenlétet, következik, hogy bemeneti jegyekkel is lehet korlátozni a mindenkinek biztosított szabad megjelenést. Gyakran puszta érdeklődésbíü és kíváncsiságból egész tömegek kívánnak bebocsátást a főtárgyalás termébe. Az ezzel járó rendetlenség megelőzése czéljából czélszeríí a bemeneti jegyek előzetes kiosztása, sőt néha alapos aggodalom lehet arra nézve is, hogy a vádlottakkal érdekközösségben álló közönség botrányt okoz a tárgyaláson, mely esetben valóban indokolatlan volna az ily természetű elővigyázati intézkedést lehetetlenné tenni. Mindazáltal az elnöknek e joga csak kivételes természetű és csakis különös körülmények között indokolható annak alkalmazása, mert a szabály mindig az marad, hogy a bemenet mindenkinek, kit a törvény feltétlenül ki nem zár, válogatás nélkül megengedendő. 2. A nyilvánosság korlátozása. Bármennyire fontos kelléke legyen is a nyilvánosság a modern főtárgyalás rendszerének, mégis vannak körülmények, melyek között az több kárral, mint haszonnal járna, miért is minden continentalis törvényhozás vagy joggyakorlat gondoskodott arról, hogy magasabb ethikai szempontból korlátozható legyen a tárgyalás nyilvánossága. Franciaországban az 1789. október 9-iki decrét mondta ki a nyilvánosság elvét és az 1811-iki charte (64. ez.) már szükségesnek tartotta a bíróságokat felhatalmazni arra, hogy a rend és közerkölcsiség veszélyeztetése miatt a nyilvánosságot kizárhassák. Ugyanez a rendelkezés ment át az 1830-iki »charte«-ba és az 1848. november 4-iki, valamint az 1852. január 14-iki alkotmányba, A franczia joggyakorlat nagyon kivételesen ugyan, de a hol a közerkölcsiséget és közrendet veszélyeztetve látja, kizárja a nyilvánosságot. A német törvényhozás a nyilvánosság elvének elismerésével egyidejűleg gondoskodott annak korlátozásáról is. Az 1848. deczember 27-iki alapjogok (IX. czikk, 45. §.) az erkölcsiség érdekéből korlátozandónak mondják ki a nyilvánosságot, és a parlamentaris törvényhozások ez értelemben rendelkeztek is, és majd kötelező, majd facultativ módon van a nyilvánosság korlátozása előírva, sőt voltak törvényhozások, melyek a bűncselekményeket is megjelölték, melyek tárgyalásánál a nyilvánosság kizárandó. Az 1852-iki porosz törvény pl. a pénzhamisítás bűntetteire nézve kizárja a nyilvánosságot. A német birodalmi törvényhozás a birói szervezetről szóló törvényben (170—176. §§.) intézkedik a tárgyalás nyilvánosságáról és így annak korlátozásáról is. A közrend és erkölcsiség veszélyeztetése (»Gefahrdung der öffentlichen Ordnung oder der Sittlichkeit«) van itt a korlátozás okaiul megjelölve. Az 1888. évi ápril 5-iki törvény az állam biztosságának veszélyeztetése miatt is megengedi a nyilvánosság kizárását, sőt ez esetben az ítélet indokait sem hir-