Képviselőházi irományok, 1892. XXVIII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870ff. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása

870. szám, 65 vizsgálat folyamán tett beismerés esetében a gyorsabb menetű közvetlen idézés rendszerét pasztán abból az alaki okból mellőzni, mert vizsgálat volt tartva. Mindazáltal azt alig szükséges kiemelni, hogy a közvetlen idézés valódi szellemének az felel meg, midőn a közvetlen idézést rendszerint nem formális vizsgálat, hanem egyszerű scrutiniális eljárás alapján rendelik el, mert ktilömben az a czél, hogy a vizsgálobiro csak a vizsgálatot valóban igénylő nagyobb ügyekkel foglalkozhassak és eljárása ne legyen fölösleges recapitulatioja az ügyész vagy rendőri hatóság által vezetett nyomozásnak, éppen nem lenne elérve. Ha tehát a javaslat elvileg nem is zárja ki a formális birói vizsgálat esetében a közvetlen idézésnek nevezett eljárást, mindenesetre ama feltevésből indul ki, hogy a kir. ügyészség a közvetlen idézés eseteiben vizsgálatot csak akkor fog indítványozni, midőn erre mulhatlanul szüksége van és a fölöttes hatóságoknak lesz kötelességük őrködni a fölött, hogy a kivételként contemplált vizsgálat a közvetlen idézés esetében csakugyan a kivétel keretében is maradjon. A második feltétel az, hogy tettenkapás vagy beismerés esete forogjon fenn és ezt szintén fentartja a javaslat. A tettenkapás fogalmi körére nézve azonban lényegesen eltér. Míg az 1872-iki javaslat a tettenkapás alatt csakis szorosan a »bűntett elkövetésén rajtakapás«-t érti: addig a javaslat, a 142. §-nál előadottak alapján, annak tágabb fogalmi kört tulajdonít. Ellenben a beismerésre nézve eddigi szokásjogunknál szigorúbb rendelkezést tesz, mert nem minden rendőri hatóság előtt tett beismerés lehet a közvetlen idézés alapja, hanem csak az a beismerés, melyet a terhelt bíróság előtt tett. A rendőri hatóságok előtt tett beismerések még a legújabb idők tapasztalatai szerint is néha tiltott kényszerítő eszközök eredményei voltak ; nem egy főtárgyalás derítette fel, hogy a közvetlenül idézett beismerésének csak egy alapja volt, a hivatali hatalommal való visszaélés. E visszaélések örvendetesen gyérülnek. De azért a rendőri hatóságoktól az állásukkal járó elfogultságnál fogva, a beismerésnek hű constatálása mindig nem várható. Éppen az a nem eléggé ajánlható lelkiismeretesség és alaposság, melylyel a beismerés bizonyítékának értékét a bűnvádi eljárásban mérlegelni kell, követeli, hogy csakis a bíróság előtt tett beismerés lehessen alapja a közvetlen idézésnek. Ha tehát nem bíróság előtt tesz beismerést a terhelt: úgy gondoskodni kell, hogy a beismerést a legközelebbi járásbíróságnál vagy vizsgálóbiróságnál ismételje, mert külömben közvetlen idézésnek nincs helye. De magával az egyszerű beismeréssel nem lehetett beérni, mert a mindennapi tapasztalat bizonyítja, hogy néha más kedvéért önfeláldozásból vagy haszonlesésből vagy a hatóságok és különösen a rendőri hatóságok félrevezetése czéljából beismerések történnek minden reális alap nélkül. Hogy a főtárgyalás megtartásának kellő alapul szolgálhasson a beismerés: szükséges ennek az előzetes eljárás adataival teljes összhangban állani. Következéskép soha sem szabad a kir. ügyészségnek a beismert tény oly kinyomozása nélkül, mely kétségtelenné teszi a beismerés valóságát, közvetlen főtárgyalást indítványozni. A javaslat tehát csakis oly feltételek mellett engedi meg a közvetlen idézést, midőn a főtárgyalás akadálytalan megtartása alaposan remélhető. A ki beismeri tettét, vagy a kit tetten kaptak és tagadása esetén is szavahihető tanuk bizonyítják a tett elkövetését: ott az ügy oly világos és egyszerű, hogy valóban fölösleges volna a vizsgálat és vádaláhelyezés hosszú útja. De jogsérelemről sem panaszkodhatik a beismerő vagy tettenkapott, mert hiában élne a kifogás jogával: ezzel csak ok nélkül hátráltatná ügye elbírálását. E feltételek tekintetében is eltért a javaslat a franczia-belga »citation directe« intézKÉPVH. IROMÁNY. 1892—97. XXVIII. KÖTET. O