Képviselőházi irományok, 1892. XXVIII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870ff. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása

54 870. szám. a javaslat csak ennek ad formulázott kifejezést, midőn a terheltet az előbbi esetekben is vád alá helyezettnek nyilvánítja. A 275. §. gyakorlati utasítást tartalmaz a kir. ügyész elállási jogának gyakorlásáról a vádaláhelyezés szakában. Az ez esetben követendő eljárás indokolásául a 42. §-nál előadottak szolgálnak. B) Eljárás, ha a vádat a magánvádló képviseli. Az úgynevezett »közbenső eljárás«-nak, mely a bűnvádi pernek előkészítő szakát követi, a fotárgyalást pedig közvetlenül megelőzi, kétségtelen rendeltetése az, hogy megakadályozza a kellő alap nélkül emelt vádaknak a főtárgyaiásra vitelét s útját vágja annak, hogy ártatlanul terheltek ki legyenek téve a nyilvános főtárgyaláson való meghurczoltatásnak. A facultativ vádaláhelyezés rendszere, melyet a javaslat mindazokban az esetekben, melyekben a vádat a kir. ügyészség képviseli, elfogadott, a biztosítékot az alaptalan perbeidézés ellen, a vádirat ellen beadható kifogásokban (257. §.) keresi. A terhelt, ha ártatlannak érzi magát, a vádirat minden pontja ellen megtehető kifogással kívánhatja, hogy a bíróság az e végből tartandó szóbeli tárgyaláson vizsgálja meg az ügyét, hallgassa meg előterjesztését és határozzon a felett, hogy a vád a főtárgyalásra bocsátható-e, vagy már az eljárásnak e szakában elutasítandó-e. Nem lehet tagadni, hogy a facultativ vádaláhelyezés rendszerének ez az alapgondolata főleg csak ama terheltek számára nyújt teljes biztosítékot, a kik vagy kellő intelligentiával birnak vagy elégséges vagyonnal rendelkeznek arra, hogy magukat védő által képviseltethessék. Ennek daczára azokban az esetekben, melyekben a kir. ügyészség képviseli a vádat, facultativ vádaláhelyezés rendszere nem jár sérelemmel a terhelt érdekeire, mert a szoros ellenőrzés mellett s felelősségének tudatában eljáró közvádlónak, a ki éppen úgy közhatóság, mint a biróság, hivatalos kötelessége, hogy mellőzze az alaptalan vádaknak főtárgyalásra vitelét, s az állandó tapasztalat mutatja, hogy ez irányban helytelen eljárás ritkán fordul elő. Teljesen megváltozik azonban a helyzet, ha a vád képviseletében magánegyén jár el. A vád érvényesítője ekkor nem áll közhatósági felügyelet és ellenőrzés alatt, nincsenek hivatali kötelességei, sőt — minthogy a bűncselekmény éppen az ő jogait sértette, illetőleg veszélyeztette — a vádló itt rendszerint elfogult, túlozza a szenvedett vagy szenvedni vélt ogsérelmet, bűncselekményt lát ott is, a hol az nem állapítható meg. Könnyen érthető tehát, hogy a magánvádlókép eljáró sértett sokszor törvényes alap nélkül is vádat fog emelni és a főtárgyalás megtartását indítványozni és hogy — a mennyiben a biróság az ilyen indítványoknak hivatalból gátat nem vethet, — a főtárgyalásoknak kellő alap nélkül való megtartása nemcsak sok fölösleges munkát, hanem az ártatlanul terhelteknek érzékeny sérelmet is okozna. Ezek az okai annak, hogy a javaslat a vádirat ellen beadható kifogások tárgyában kétfélelcép rendelkezik. Azokra az esetekre nézve, a melyekben a kir. ügyészség képviseli a vádat a facultativ vádaláhelyezés rendszerét viszi keresztül; ellenben a mennyiben a magánvádló jár el, a kötelező vádhatározat rendszerét alkalmazza. A XV. fejezet rendelkezéseinek e kettéosztását és különösen a magánvádló fellépte esetében a kőtelező bírói határozatnak megkívánását a fennebb már felhozottakon fölül főleg az a szempont tette szükségessé, hogy míg a kir. ügyészségről fel lehet tenni, hogy csak akkor emel vádat, midőn ez kellőleg támogatva van s így az az oltalom, melyet a javaslat a vádirat ellen beadható kifogásokban a terheltnek nyújt, teljesen elegendő: addig pótmagánvád esetében az a körülmény, hogy a kir. ügyészség — esetleg a főügyész is — megtagadta a I