Képviselőházi irományok, 1892. XXVIII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870ff. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása

130 870. szám. tetendö cselekmény miatt áll az ítélőbíró előtt. A német perrendtartás javaslatának fentebb már érintett indokolása szerint ily esetben az ítélet formulája úgy is szólhat, hogy a bűnvádi eljárásnak helye nincs. Ezt tartja helyesnek Löwe is (Commentar, 631. lap), de ez inkább fonnakérdés, mert az ítélet indokolása nem hagy kétséget arra nézve, minő fontosságot > lehet az ily felmentő ítéletnek tulajdonítani. A második pont arról az esetről intézkedik, mikor akár az, hogy a vád alapjául vett bűncselekmény elkövetve lett, akár az, hogy a vádlott terhére róható a cselekmény, bebizonyítva nincs. A bizonyítékok erejét szabadon mérlegeli ugyan a biró, de mindig világosan és határozottan ki kell fejtenie, hogy mily okok következtében jutott arra a meggyőződésre, hogy a vád tárgyává tett bűncselekmény nincs bebizonyítva, vagy hogy a vádlott a bebizonyított cselekménynek sem tettese, sem részese. A harmadik pont három csoportba foglalja a további okokat, melyek alapján felmentő ítélet hozandó. Az első csoportba az anyagi törvények I. Rész IX. fejezetében foglalt azok az okok tartoznak, melyek a bűnvádi eljárást kizárják. Hogy a vádlottnak halála esetében nem felmentő ítélet, hanem megszüntető végzés hozandó, annak a javaslat már a 301. és 323. §-okban adott kifejezést. A bűnvádi eljárás megindítását kizáró okok közöl tehát csakis a BTK. 105. §-ának 2. és 3. pontjában megjelölt királyi kegyelem és elévülés azok, melyek alapján felmentő ítélet hozandó. A második csoportot alkotják az anyagi büntetőtörvény I. Rész VII. fejezetébe foglalt okok, melyek a beszámítást zárják ki. Ha tehát a biró meggyőződött, hogy öntudatlanság, elmezavar, ellenállhatlan erő, közvetlen fenyegetés, jogos védelem, végszükség, vagy serdületlen kor miatt a cselekmény a vádlottnak be nem számítható, akkor ítélete felmentésre szól. A harmadik csoport a büntethetőséget megszüntető okokat foglalja magában. Melyek ezen okok, erről már a XV. fejezet indokolásánál bővebben volt szó. A javaslat szerint tehát abban az esetben, ha a főtárgyaláson derül ki, hogy egyazon tettért a vádlott már iogerejüleg el volt ítélve, felmentő ítélet hozandó. A német perrendtartás, legalább indokolása és Löwenek Commentárja (631. lap) szerint nem zárja ki, hogy ily esetben csak azt mondja ki a bíróság, hogy a további eljárásnak nincs helye. Ez ismét csak formakérdés, mely miatt amaz elvi jelentőségű szabálytól, hogy az ítélet vagy felmentésre vagy bűnösnek nyilvánításra szóljon, fölösleges volna eltérni. Senki sem kételkedik abban, hogy a »non bis in idem« esetében nem az előbbi jogerejű ítélet, hanem csak az ismételten emelt vád alól menti fel a bíróság a vádlottat. A negyedik pont azokkal a büntetendő cselekményekkel foglalkozik, melyek miatt az anyagi büntetőtörvény szerint egyedül a sértett fél indítványára, felhatalmazásra vagy kívánatra indítható meg a bűnvádi eljárás. Ha az anyagi törvény bizonyos cselekmények tekintetében feltételül tűzi ki, hogy a bűnvádi eljárás a sértett fél indítványa, felhatalmazás vagy kívánat nélkül meg nem indítható, vagy akarata ellen nem folytatható: akkor mihelyt az ítélőbíró meggyőződik, hogy pl. a jogosított megfelelő indítványt nem tett, vagy ezt az anyagi törvényben biztosított jogánál fogva törvényesen visszavonta, mi sem áll útjában annak, hogy felmentő ítélettel fejezze be az eljárást. Az ítélet formulájára nézve a német perrendtartás, mint már fentebb is történt utalá's