Képviselőházi irományok, 1892. XXVIII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870ff. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása

870. szám. 123 az, hogy a bíínvádi eljárásnak helye nincs stb., ki nem mondható. Az ítéletnek consummálni kell a vád tárgyát képező tettet, mi csak felmentéssel vagy elítéléssel lehetséges. Ezt mind a vádló, mind a vádlott érdeke követeli. A javaslat ez álláspontja teljesen megegyez az angol, franczia, valamint az osztrák jog álláspontjával. A német birodalmi perrendtartás szerint az ítélet az elítélésen vagy felmentésen kívül még megszüntetésre is szólhat, ha indítványra üldözhető cselekmény esetében a sértett fél nem terjesztette elő vagy visszavonta indítványát. Egyébiránt a német perrendtartás ama rendelkezéssel (259. §.), hogy az ítélet vagy felmentésre, vagy elítélésre, vagy megszüntetésre szólhat, nem kívánta az ítélet formulájának szövegét tüzetesen megállapítani, me.t az indokolásban is kifejezi, hogy az ítélet úgy is szólhat, hogy a bíínvádi eljárásnak helye nincs (»Unzulüssigkeit der Strafverfolgung«). A javaslat ellenben valóságos alaki formulát állít fel, a mennyiben, ha ítéletet hoz a bíróság: akkor az ítélet nem szólhat másként, mint csak felmentésre vagy bűnösnek nyilvánításra (324. §). 2. A vád viszonya az ítélethez, a) Ha már a nyomozó perben is csak arról a tettről határozott a bíróság, mely az Ítélethozatalt megellözö eljárásnak tárgya volt, ugy a vádelven nyugvó perrendtartás szerint teljességgel nem ítélhet a bíróság másról, mint arról a tettről, mely a vád tárgya volt. Ez az úgynevezett tettazonosság követelménye. A legnehezebb kérdések egyike kétségen kívül az: mikor szűnik meg a tett azonossága. Hol van ama pont, midőn az ítélet tárgya többé már nem azonos a vád tárgyával? E kérdésre eddig, habár az elmélet elsőrangú férfiai kísérlettek meg a probléma megoldását, kielégítő általános formulában még válaszolniuk nem sikerült. Egyike ez ama nagy kérdéseknek, melyek elméleti szabályban éppen az esetek számos változata és árnyalatai miatt kellő megoldást alig találnak. A jogélet azonban nem várhat addig, míg a tudós speculatio abstract szabályig tud emelkedni. A fogalom életerejét nem semmisítheti meg az, hogy eddig nem sikerült a fogalom ismeri ctö'jeleit tüzetes és minden esetre alkalmas általános tételbe illeszteni. E fogalom él, mióta bíínvádi ítéletet hoznak, mert hisz a tettazonosság kérdésén fordul meg az ítélethozás. A »res iudicata« területét csakis a tettazonosság fogalmán keresztül láthatni tisztán. Ha a franczia és belga judicatura nem is tudott megmenekülni ama tévedéstől, hogy egyazon tett miatt ítélethozatal után is külömböző vádakat engedett emelni, ma már csak kevesen tagadják ama tétel igazságát, hogy a birói ítélet kimeríti azt a tettet, mely a vádnak tárgya volt. A tettazonosság kérdésén fordul meg tehát annak eldöntése: res iudicata-e a vád tárgya, melylyel többé egyéb elnevezések alatt az állampolgárt zaklatni nem szabad, vagy uj-e a tett, melyet az ítélet ki nem merített. Az igazság követeli, hogy a vádra hozott felmentés védje a vádlottat egyazon tett miatt indított minden üldözés ellen. Továbbá, ha axióma az, hogy más tettről nem ítélhet a bíró, mint arról, mely a vád tárgya: akkor minden a főtárgyaláson előforduló, de vád tárgyává nem tett ténybeli változásnál is kötelessége a birónak mérlegelni, hogy eme változások nem szüntették-e meg a tett azonosságát? A legvitálisabb pontokon van tehát szüksége a gyakorlati jogéletnek a tettazonosság felismerésére. És a gyakorlat igazolja, hogy a biró a concret esetek legnagyobb részében, leküzdve a feladat nehézségét, kielégítőleg ítél a tettazonosság kérdésében. A birónak ez eljárásában mindig azt kell szem előtt tartani, hogy a főtárgyalás adatai szerint megváltozott-e, a vádlottnak a vád tárgyává tett concret magatartása? Ha e concret magatartást másnak találja, mint a mi vád tárgyává volt téve, azaz más akaratelhatározással, a vád tárgyává tett concret ténytől helyre és időre külömböző tettel áll szemben a biró: akkor már a tett nem azonos, következőleg azt vád nélkül ítélete tárgyává nem teheti. Tévedés volna a tett minden változásából a tettazonosság megszűntére következtetni. Nem szűnik meg a tett azonossága pl. azért, mert a vádló a tett idejét és helyét, a sértett 16*