Képviselőházi irományok, 1892. XXVIII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870ff. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának folytatása

870. szám. 105 uj bizonyítékokat szerezhetnek meg: akkor az ily bizonyítékok felvétele vagy mellőzése tekintetében sem lehetett a feleknek túlnyomó befolyást engedni. Alig szorul ugyan magyarázatra, — de tán még sem fölösleges kiemelni — hogy a bizonyíték felvétele, tehát a tanú vagy szakértő kihallgatása, illetve az okiratok felolvasása után a felek által kijelentett mellőzésnek nincs hatálya. A bizonyíték felvétele után, a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszeréhez képest már csakis a bíróság van hívatva annak elhatározására, hogy veheti-e a bizonyítékot ítélete alapjául vagy sem. 2. Á$ elnöknek és a törvényszéknek uj bizonyítékok megszerzésére vonatkozó joga. (306. §. 3. bek.) Az indokolás során többször volt kiemelve, hogy a vádelv követelményeit a javaslat a legvégsőbb következetességgel nem valósította meg. Ott, hol az igazságszolgáltatás gyakorlati ezéljai a systema merev igényeibe látszottak ütközni, nem tartotta a javaslat hibának az elvi következetességet ama czéloknak feláldozni. Alig van pontja a bűnvádi pernek, mely az elméletben a vádelv szempontjából erősebb támadásoknak lett volna kitéve, mint a főtárgyalás elnökének és a bíróságnak ama discretionarius joga, melynél fogva az igazság felderítése érdekében hivatalból szerezhetnek be bizonyítékokat. A vádrendszer kétségen kívül azt követeli, hogy a bizonyítékok megszerzésének feladatát a perrend a felekre bizza. Mindazáltal az ujabb bűnvádi perrendtartások, melyek pedig több-kevesebb buzgalommal iparkodtak a vádrendszer követelményeinek megfelelni, a bizonyítékok megszerzésének kérdésében nem merték az elnököt és bíróságot merev passiv magatartásra szorítani. Az osztrák törvény, mely hívebben valósította meg a vádelv követelményeit, mint bármely más érvényben levő continentális perrendtartás, az elnök discretionarius jogkörét a bizonyító eljárás területén is igen nagy terjedelemben tartja fenn (254. §.). A német törvény (243. §.) a legeltérőbb magyarázatokat maga után vont szövegezéssel ugyan, de szintén fentartja a bíróság hatáskörét a bizonyító eljárás kiegészítésére nézve, s csak annyiban külömbözik az osztrák törvénytől, hogy amaz a jogkör legnagyobb részét a bíróságra bizza. Oly messze egyik sem megy, mint a franczia jog, mely az elnök discretionarius hatalmi körének nem szab más határt, mint a mit becsülete és lelkiismerete ir elő. A főtárgyalás elnöke (és nemcsak a »cour d'assises«, hanem a correctionalis törvényszék elnöke is) azonkívül hogy minden bizonyíték megszerzéséről hivatalból intézkedhetik, a franczia semmitőszék judicaturája szerint még oly tanukat is megidézhet, kiknek kihallgatását a törvény tiltja (322. §.), sőt még azt sem veszi legújabban a semmitőszék semmiségi okul, ha az ily tanukat az elnök megesketted. Ily széles mérvű discretionarius jogkör minden esetre veszélyes lehet, mert majdnem a törvény fölé helyezi az elnököt. De ha e jogkör szabatosan körülirt korlátok közé van szorítva, akkor csak hasznára lehet az igazságszolgáltatásnak, ha az elnök és bíróság a felek indítványai nélkül is eleget tehet a főtárgyaláson esetleg teljesen megváltozott helyzet ama követelményének, hogy uj bizonyítékokat kell megszerezni. Vájjon czélszeru volna-e, ha a vádper merev formái miatt a valóság kiderítésére szolgáló bizonyíték megszerzéséről le kellene mondani ? A javaslat tehát az elnöknek és a törvényszéknek párhuzamos jogot ad arra, hogy akár indítványra, akár e nélkül is uj bizonyítékok megszerzését elrendelhessék. Annyiban sem hódol tehát a javaslat a franczia jog felfogásának, hogy e discretionarius hatáskört nem tartja tisztán az elnök személyes jogköréhez tartozandónak (»ce magistrat ne peut le déléguer á la cour«), hanem megosztja e jogkört az elnök és a bíróság között, sőt csakis az utóbbinak van joga az indítványt elutasító, valamint oly bizonyíték megszerzését elrendelő határozatot hozni, mely miatt a főtárgyalást 24 órán túl félbe kellene szakítani. Továbbá, ha a törvényszék a bizonyíKÉPVH. IROMÁNY. 1892 — 97. XXVIII. KÖTÍT. 14