Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

414 870. szám. S minőség sem akadálya a tanuságtételnek. A magánvádló azonban a német perrendtartás szerint nem hallgatható ki mint tanu. A német perrendtartásról szóló javaslat 348. § át (»Das Grericht ist befugt den Privatklager als Zeugen, nach Befinden selbst eidlich zu vernehmen. Jedoch darf.der Privatklager, auch wenn er als Zeuge zu vernehmen ist, der ganzen Verhandlung beiwohneu«) ugyanis a német birodalmi gyűlés bizottsága törölte. A gyakorlatban azonban helyesnek nem bizonyult a javaslat érintett szakaszának elhagyása és az elmélet helyeslésével sem találkozott. »Bei Injurien — jegyzi meg Sehwarze (Erörterungen etc. 61. lap) — welche ohne Zeugen begangen werden, ist daher thatsachlich der Beweis gegen den verneinenden Beschuldigten ausgeschlossen«. Glaser (Handbueh 474., 475. lapok) szintén kifogásolja a javaslat említett szakaszának elhagyását. A mi már most a principális magánvádlóra nézve áll: annak a helyes törvénymagyarázat szabályai szerint igen terme'szetesen állani kellene a mellékvádlóra is, mert a német perrendtartás 437. §-a: »Der Nebeuklager hat nach erfolgtem Anschlusse die Rechte des Privátklagers« csakis erre enged következtetni. A német birodalmi törvényszék (Reichsgericht) fontolóra vévén azokat a nagy visszásságokat, melyekkel a német perrend az összeférhetlenségnek rendszere jár, a mennyiben a magánvádra jogosított vagy a magánvádlói közreműködésről, vagy saját tanuságtételének esetleg igen fontos bizonyítékáról kénytelen lemondani: egyesített tanácsülésében kimondta (R. Gr. E. 1880. október 25. R. s. p. r. II. 388. lap), hogy a mellékvádlónak tanúként kihallgatása a perrendtartás szabályaiba nem ütközik és ezt a fontjelzett visszásságokon kívül csakis azzal indokolja, hogy az összeférhetlenség kifejezetten a perrendtartásban nincs kimondva. A franczia jog a károsítottat, kinek panasza a bűnvádi eljárás megindítására okul szolgált (plaignant), feltétlenül tanuságtételre bocsátja. Ama magánfél irányában azonban, a ki kártérítési keresetével a bűnvádi perhez csatlakozott, nem ily bőkezű. A code d'instruction criminelle 156., 317., 322. cz.-ei alapján a »partie civile«-t semmiség terhe mellett zárta el a franczia iudicatura a tanuságtételtől. Ujabban azonban maga a gyakorlat külömbözö' módon tör rést ezen rendszeren. Egyik mód az, hogy a károsított rendszerint akkor csatlakozik, mint »partie civile« a bűnvádi perhez, midőn mint tanút már kihallgatták. Ekkor csak az esküdtek figyelmeztetése szükséges arra, hogy a kihallgatás eskü nélkül történt. A másik mód az, hogy mivel a feljelentő (deuunciateur) a franczia jog szerint soha sem zárható el a tanuságtételtől, a »partie civile«-t egész önkényesen egy categoriába helyezik a fejlelentővel, ki eskü nélkül kihallgatható. De még esküre is bocsátják a »partie civile«-t és ezt arra alapítják, hogy semmiségi eset csak akkor forog fenn, ha valamelyik fél az eskü alatti kihallgatás ellen kifogást tesz. Ebből az összehasonlításból látjuk, hogy ott is, a hol a sértet'nek vagy magánvádlónak a tanuságtételtől való elzárása vagy ezen jognak megszorítása positiv alapon nyugszik: maga a iudicatura törekszik a korlátokat lerontani. Nyilvánvaló tehát, hogy az élet követelménye az, hogy a sértett, legyen az magánvádló vagy nem, a tanuságtételtől elzárva ne legyen. A javaslat ennélfogva okulva a német és franczia tapasztalatokon, habozás nélkül csatlakozott az angol-osztrák rendszerhez. A mennyire helyes azonban a sértettet, illetve a magánvádlót a tanuságtételre bocsátani, épp oly helytelen volna megesketésöket feltétlenül előírni. Nem szabad elfeledni, hogy a sértett vallomása gyakran nagyon aggályos lehet. Talán egyedüli terhelő tanu maga a vádló.